avant-garde

már megkezdődött az általunk ismert világ összeomlása: ezt mindenki tudja, mindenki a csontjai mélyén érzi. ennek cáfolatára való minden kísérlet elégséges bizonyítékkal szolgál.      
mintha mindenki várna valamire, de nem tudja, tulajdonképpen mire. akár a belvárosban rovom a köröket, akár a temetőre hajazó külsőbb kerületekben, olybá tűnik, mindenkinek még álmában is ez az elkeseredés kísért.      
és közben mindegyre jobban elszigetelődünk egymástól. ha találkozom valakivel az utcán, nincs mondanivalónk egymásnak, mert lényegében nem történt semmi. így hát üres szavakat váltunk, majd félszegen tovább-botorkálunk. látszólag senki nem élvez többé semmit. úgy tűnik, senki sem tudja élete célját. amit azonban mindenki tud, hogy ez a társadalom szétesőben van, és hogy ezt a jelenséget az összetartására irányuló próbálkozások csak még undorítóbbá teszik.      
amióta az eszemet tudom, körülöttem mindenki a túlélésért áldozta föl életének túlnyomó részét. persze jutott egy kevés peremvidéki „szabadság”, ám mostanában ez is eltűnőben van. és ahogy a politikusok még több és több áldozathozatal szükségességéről pofáznak, a tömegmédia is egyre újabb módokon dicsőíti a nyomort.      
nem mintha egykor minden tökéletes lett volna. ám talán még soha nem érezték úgy ennyien, hogy minden ennyire értelmetlen – mintha minden egyes nap a böjté volna, épp csak kicsit még tompább, kicsit még üresebb, kicsit még kimerítőbb annál.      
biztosan mindannyiunkban ott rejtőzik az az egyedi szenvedély, amit mondjuk gyermekkorunkban tapasztaltunk meg, aztán évekig túlságosan is zavaró volt elgondolkodni rajta: a vágy, hogy állandóan szerelmesek legyünk, az az ihlet, amely ha egyszer elszabadulna, hegyeket mozgathatna meg, és átalakíthatná a világot. pillanatnyilag a dolgok puszta szinten tartása zabálja föl energiáinkat. a művészeknek nem maradt más kifejeznivalójuk, mint önnön ürességük, és egy, a létezésének okát többé nem tudó társadalom üressége. eltűnt minden élvezet a zenéből. semmiféle fejlesztés és kvázitechnikai tökéletesítés nem pótolhatja az ihlet teljes hiányát. és bármilyen gyógyírt vezetnek is be, az általában rosszabb magánál az eredeti kórnál is. a munka olyan értelmetlenné és fárasztóvá válik, hogy sokan inkább munkanélküliek lennének. a „szabadidő” is pont olyan unalmassá lesz, mint a munka. a szociológusok, közgazdászok, lélekbúvárok és várostervezők minden „problémamegoldási” kísérletei csak a mindennapok megaláztatásainak elviselhetőbbé tételét szolgálják.      
mindazonáltal nagyon is jól tudom, ez a nyomorúság csak addig tart, amíg mi hagyjuk.      
a látványosság a hamis alternatívák áruházaként is leírható. a nyugati mintájú kapitalizmus és az állítólagos „kommunizmus” közötti állítólagos szembenállás ellenére a köztük lévő különség annyi, mint a pepsi meg a sprite között. az úgynevezett „kommunizmus” –- ahogyan létezett oroszországban és létezik kínában, kubában, vietnamban, stb. – nem más, mint a kapitalizmus állami monopóliumra épülő formája. (ha nem hiszed, nézd végig a kapitalizmus eddigi történetét: hol az állam, hol az egyes magántőkések birtokolják a nagyobb hatalmat, de valahogy mindig a munkások millióinak kell véres verejtékkel fönntartani a rendszert, s mindig egy haszonélvező réteg szabja meg életünk kereteit.) ám akár a nagyvállalati magánkapitalizmusban, akár a bürokratikus államkapitalizmusban élsz, lényegét tekintve mindkettő ugyanaz a szar. a megélhetés érdekében az emberek mindenütt eladják életüket. mindenhol megaláztatások sorozatára korlátozódik a mindennapi élet. még az úgynevezett „szabadidő” sem ad semmilyen szabadságot. egész környezetünk elidegenedett formában termelődik újra.      
és most, hogy a világméretű kapitalizmus szétesőben van, szóvivői azt bizonygatják nekünk, hogy a mi hibánk az egész, merthogy túlságosan „mohók”, „önzők” és „tehetősek” vagyunk.      
ám semmi titokzatos nincsen a társadalmi termelés jelenlegi üzemzavarában. nem más ez, mint a termelőerők [1] és a termelés társadalmi viszonyai közötti ellentmondás eredménye. a kapitalizmus mostanra alapvető emberi létünk és fejlődésünk béklyójává lett. viszont a tőkés rendszer csak az áruk [2], azaz a csereérték termelésének legmagasabb szintű formája. míg az áruforma évezredeken át elősegítette a termelőerők fejlődését, és ezáltal egy valóban szabad társadalom kialakulásának föltételeit készítette elő, mostanra további emberi fejlődésünk gátjává vált – valójában az utolsó lényegi akadályává.      
habár ez az ellentmondás a föld minden táján létezik, elsőként a leg(túl)fejlettebb országokban a legnyilvánvalóbb (különösen az amerikai egyesült államokban). így a használati érték és a csereérték között feszülő aktív ellentét a legmegszokottabb napi tevékenységeinkben is állandóan látható. amikor az áruházi pénztár előtti sorban állsz, azt nem azért teszed, hogy bármiféle termelő vagy társadalmilag hasznos tevékenységet végezz el vele. a sorbanállás egyetlen oka, hogy kifizesd az élelmiszert, akkor is, ha minden falatja ugyanolyan jó, akár fizetsz érte, akár nem. viszont ha nem fizetsz, akkor nem töltheti be áru-szerepét, nem lehet belőle csereérték. társadalmi használati értékét tekintve sokkal egyszerűbb és valóban sokkal hatékonyabb is lenne egyszerűen kisétálnod vele. (csak el ne kapjanak, mikor próbálkozol!)      
a csereérték azonban nem csak úgy oda van tűzve egy máskülönben semleges valóság hajtókájára. éppen ellenkezőleg: a kapitalista társadalomban ez minden termelés hajtóereje. minden értékként termelődik, és ennek megfelelően alakítják használati értékét is. [a dolgokat nem önmagukban, a tényleges hatásuknak megfelelően „fogyasztjuk” -- fogyasztatják velünk --, hanem annak függvényében, hogy ebből a folyamatból mennyi csereérték nyerhető. nem járhatunk gyalog vagy akár kerékpáron, mert gyorsan kell ott lennünk a munkahelyünkön, ahol a profitot termeljük a főnökeinknek – ehhez meg kell vennünk a tömegközlekedési jegyeket és bérleteket. nem öltözködhetünk kényelmesen, nem akkor tisztálkodunk, amikor valóban piszkosnak érezzük magunkat, mert különben megszólnak minket, és ahhoz, hogy dolgokat (vagy akár csak magunkat) eladjunk, szabványosított, „megnyerő” megjelenés szükséges. nem használhatunk többen egyazon kerti szerszámkészletet, mert kinek-kinek magának kell előállítania a minél magasabb csereértéket (mondjuk az eladott zöldségekből), és le kell hagynia „versenytársait” (akikkel akár osztozhatna is az elérhető javakon).]      
így hát az sem véletlen, hogy mindent arra terveznek, hogy nemsokára tönkremenjen vagy eldobják, hogy az „oktatás” olyan szar, amilyen, vagy hogy a „kultúrából”, a „művészetből”, a „szórakozásból” így kiveszett az ihlet. a jelenlegi termelési mód egésze kifejezetten kapitalista. semmilyen valódi szabadságot vagy önkifejezést nem élhetünk meg munka közben. kizárólag a fizetésért dolgozunk. de még a munkából szabadulva is az elidegenedés vár – azaz kevés vagy semmi beleszólásunk nincs az időbeosztásunkat meghatározó körülményekbe.      
ilyenformán a „pihenő-„ avagy „szabadidőt” sem fordíthatjuk másra, mint a legértelmetlenebb és legunalmasabb csekélységekre – mint például vásárlásra, unalmas tévéműsorok bámulására, satöbbi. még az evéssel és alvással is – amelyek teljesen normális emberi tevékenységek – valójában csak az elidegenedett munkára készítjük újra föl magunkat.      
ahogyan egyre nyilvánvalóbbá válik az ellentét, megfigyelhetjük a csökkenő társadalmi újratermelés trendjét. a világ sok táján arra jönnek rá a burzsujok, hogy most (dollárban értve) többet tudnak eladni kevesebb termelés árán – erre valók a különféle hangzatos „hiányok”, no meg a szélsebesen emelkedő árak. kevesebb olyan hasznot hozó ágazatot lelnek, ahová irányíthatják a munkaerőt (innen a „munkanélküliség” -- ami azért magában kell foglalja a munka megszerzésére irányuló törekvéseket, nemritkán elkeseredett versenyhelyzetre kényszerítve a munkásokat).      
a tőkés társadalom legsúlyosabb alakját valószínűleg azon országokban fogja ölteni, ahol a legfejlettebb állami racionalizálással zajlik a tőkefölhalmozás folyamata (mint mondjuk kínában), vagyis az úgynevezett „szocialista” és „kommunista” országokban.       
amint minden nappal még inkább magától értetődő lesz az összeomlás, a tőke mindegyik csoportosulása siet heves licitre bocsátani a maga vonatkozó „magyarázatát”. és mintha a „konzervatívok” és „liberálisok” „szembenállása” nem lenne magában is elegendő képtelenség, a cirkusz befogadta a hivatalos „baloldalt”, mint különösen mókás műsorszámot.       
a „baloldal” gondja persze csak annyi a magánkapitalizmussal, hogy saját fogalomrendszerének sem felel meg – hogy nincs elég „munkahely”, hogy nem kapunk elég magas („méltányos”) bért az életünkért cserébe, hogy a nők és a „harmadik világ” lakói nem kapják meg a szartorta nekik járó szeletét, hogy a tőkefölhalmozás mégsem olyan békésen zajlik, mint kellene neki.      
a „baloldaliak” annyira nem értik a kapitalizmus tényleges működését, hogy amikor annak hatalomközpontosításra és a monopolizálásra (kizárólagos szerep elérésére) való hajlama olyan szélsőségekben tetőzik, mint oroszországban vagy kínában, azt hiszik, ez már nem is kapitalizmus. önjelölt „radikalizmusuk” dacára valójában a legszilárdabb konzervatívok. s minthogy a kapitalizmus – a hierarchikus társadalom legmagasabb foka – szétesőben van, kötelességtudóan igyekeznek új ötleteket szolgáltatni egybentartására.      
ám a „bal-” és „jobboldal” keltette minden zűrzavar sem kendőzheti el örökre, hogy kapitalizmus kezdete óta (sőt, már az osztálytársadalom korábbi fázisaiban is) jelen van az új és valóban emberi világot célzó mozgalom. olyan társadalomra törekszik, amelyben mindenki teljes és szabad fejlődése az irányadó elv. e mozgalom mindig újjáéledt. eddig mindig vereséget szenvedett, de csak még erősebben támad föl, tán évekkel vagy évtizedekkel később. és csaknem minden alkalommal, mikor a xx. század folyamán szárba szökkent, a „jobboldal” és a „baloldal” mindig szent szövetségre lépett, hogy elfojtsa.      
példának okáért oroszországban az éhínség és a termelés általános csődje közepette – ami az első világháború és az azt követő polgárháború idején állt be – kronstadt (tengerészeti erőd-város a mai szentpétervár közelében) proletárjai és tengerészei közvetlenül saját kézbe vették a társadalmi termelést. bármiféle szakosodott vagy elkülönült „vezetőség” nélkül visszahódították a társadalom területét, kisajátításokat végeztek, újra fölosztották a földet, és átfogó programot indítottak a rendelkezésre álló erőforrások használatának társadalmi összehangolására, úgy is, mint a mezőgazdasági termelés fejlesztésére (például addig parlagon hagyott városkörnyéki földeken), építkezésekre, stb. mindezt a közel 50 ezres város közös felelősséggel szervezte. ráadásul a kronstadti munkások fönntartottak egy afféle „működési alapot” is olyan önkéntes adományokból, amelyeket az emberek a közvetlen szükségleteik fedezése után dobtak be a közösbe. ezt használták a legkülönbözőbb erőforrások (szerszámok, magok, stb) beszerzésére, és ennek segítségével tudtak forradalmi szónokokat és agitátorokat oroszországba szétküldeni.       
minden fontos döntést maguk az emberek hoztak meg a munkahelyeken és a más köztereken tartott népi gyűléseken. a tevékenységek összehangolása a munkások és matrózok saját soraiból választott küldöttjeinek dolga volt, akik kizárólag egy-egy meghatározott feladatra kaptak megbízást, és akiket saját gyűlésük bármikor visszahívhatott.      
1921 márciusában, három és fél év után, a munkások és tengerészek forradalmát leverték kronstadtban. résztvevőit és szimpatizánsait vagy ott helyben lelőtték, vagy bebörtönözték, vagy elüldözték a „forradalmi” oroszországból. de a kronstadti kommün végső eltiprása nem a „fehér seregek” vagy országon kívüli imperialisták műve volt. az úgynevezett „vörös hadsereg” verte le őket katonai erővel, lev trockij vezérletével és lenintől, valamint az orosz „kommunista” párt felső vezetőségétől kapott egyértelmű parancsokkal ellátva.      
mindebből semminek sem kellene különösebben meglepőnek lennie. a kronstadtban kitört forradalom minőségileg különbözött a lenin és a „kommunista” párt más vezérei vezette mozgalomtól, és kimondottan szembenállt vele. ugyan nyers és csiszolatlan formában, de egy szabad és osztályok nélküli társadalomra törekvő mozgalom volt – ez az a valódi mozgalom, amiről beszéltem.      
immár évtizedek óta tart a „jobboldal” és a „baloldal”összeesküvése, hogy e mozgalmat eltüntesse előlünk vagy meghamisítsa és a fölismerhetetlenségig eltorzítsa. mind a „jobboldal”, mind pedig a „bal”szeretné, ha azt hinnénk, hogy a totalitárius államkapitalizmus (amit ők „kommunizmusnak” neveznek) az egyedüli lehetséges alternatíva a nagyvállalati magán-kapitalizmussal szemben, és hogy az olyan seggfejek, mint bármely terrorista „felszabadítási hadsereg”, forradalmárok. mindezen emberek érdekeltek benne, hogy minden maradjon a régiben.      
de én semmit nem adok át önként az ellenségeimnek. még szavakat sem. ezért annak ellenére, hogy rengetegféleképpen ferdítették el a valóságot és az ahhoz kötődő szavakat, én ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a mozgalmat, ezt a vágyat valódi történelmi nevén nevezzem. kitartok mellette, hogy úgy hívjam, ahogy legkiválóbb alakjai hívták több, mint 130 évig – ez a kommunista mozgalom. a valódi kommunista mozgalom.      
ismét hangsúlyoznom kell, hogy egyfelől a valódi kommunista mozgalom, másik oldalról a totalitárius államkapitalizmus bürokratái és bürokrata-jelöltjei – az úgynevezett „kommunisták” -- között teljes a szembenállás, föloldhatatlan az ellentét. nem is lehet másként. mindegy, hogy trockisták, maoisták, sztálinisták, guevaristák, vagy szimplán a neo-leninista zagyvalék részei. pontosan azért az ellenségeim, mert kommunista vagyok. pontosan ugyanannyira szembenállok velük, mint a kronstadti forradalmárok a lemészárlásukat elrendelő „kommunista” párti bürokratákkal.      
a minden oldalról érkező elnyomás ellenére a valódi kommunista mozgalom nem pusztult el kronstadttal. azóta is újra meg újra fölbukkant: az 1936-37-es spanyol forradalomban; az 1956-os magyarországi forradalomban – amelyet oroszországból jött tankokkal vertek le, mao ce-tung nagy tetszésére; és az 1968 május-júniusi franciaországi (és még sok más helyen is föllángoló) felkelésre – amelyet a francia „baloldal” mindent bevetve igyekezett „vezetése” alá vonni, és egy csokor reformista „követeléssé” korcsosítani.      
szintúgy fölszínre tört például az 1967-es detroiti utcabál esetében, és 1970-71 „szocialista” lengyelországában is, ahol a proletárok örömmel fosztogatták az állami üzleteket és gyújtották föl a „kommunista párt” helyi központjait – az internacionálét énekelve!      
s most magunkról: a kapitalista társadalommal járó társadalmi osztályok és ezek ellentéte helyett olyan szerveződést kell létrehoznunk, amelyben az egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének föltétele (és fordítva). a profitra termelésnek a kedvtelésre való termelés veszi át a helyét. az értéktörvény megszüntetése a döntő lépés mindenfajta elidegenedés megszüntetése felé, minden fétis elmúlásának, amelynek embereket áldoztak föl, mióta csak ember él a földön.      
a múlt nagy felkelései (kronstadt, magyarország 1956, párizs 1871, spanyolország 1936-37, seattle 1919, franciaország 1968, lengyelország 1970-71, stb.) és azon új élet, aminek kezdetét jelezték, csak a modern világforradalom lélegzetelállító lehetőségeinek kisebb jelei. amint visszavesszük a világot, rögtön neki is láthatunk, hogy játékos szokásainknak megfelelően építsük újjá. némely struktúrának egyszerűen véget vethetünk. sok minden mást – mint amilyen házak, a gépek, a közlekedés – teljesen áttervezhetünk és átépíthetünk.      
semmilyen „rendszer” nem garancia a sikeres társadalmi termelésre. a kommunista társadalomban a termelés hajtóereje csakis mindannyiunk tudatos vágya és energiája lehet. mindazonáltal a múltbéli kommunista élmények szerveződési formái éppúgy, mint a mostani termelőerők természete, magukban hordozzák a jövő megszervezésének sok lehetőségét.      
a forradalom korábbi szakaszaiban a régi világ megdöntésének folyamatában szervesen fejlődik az új társadalom szerveződési módja. [3] ahogyan a társadalmi termelőeszközöket fokról fokra visszavesszük, lassan már nem csak saját közvetlen szükségleteink kielégtésére, hanem a forradalmi folyamat kiterjesztésére is használhatjuk őket.       
amikor az uralkodó osztályokat teljes mértékben megfosztottuk uralmuktól, már teljesen szabadon foghatunk hozzá minden dolgunk újra- vagy átszervezésének. nyíltan találkozhatunk, hogy megvitassuk valódi szükségleteinket és vágyainkat.      
könnyen elkezdhetünk úgy termelni, javakat létrehozni, ha helyi köztereken és mindenféle termelés helyszínén rendszeres megbeszéléseket tartunk. itt kezdeményezhetjük és kidolgozhatjuk ötleteinket és terveinket, az érintettek teljes és közvetlen részvételével. (nyilvánvalóan nem érdekel mindenkit az összes kérdés: a lényeg, hogy mindenki részt vehessen a számára fontos döntések meghozatalában.)      
miután meghozták a kezdeti döntéseket, a gyűlések résztvevői küldötteket választhatnak, akik aztán regionális, végül globális tanácsok keretében találkozhatnak a világ más tájairól hasonló módon delegáltakkal. összegyűlésük célja annyi, hogy összehangolják az őket küldő gyűlések által már meghozott döntéseket, és nem rendelkeznek semmilyen elkülönült kormányzati hatalommal. a tisztségeket időről időre más tölti be, és senki sem kaparinthat meg magának egy-egy funkciót kizárólagosan. továbbá a küldötteket az őket megbízó gyűlések bármikor elmozdíthatják vagy helyettesíthetik.      
a világtermelés megtervezésére és összehangolására is nehéz lenne megmondani, milyen mértékig szükségesek ezek a küldötti találkozók. a már létező távközlési eszközök használatával például sok esetben leegyszerűsödne a helyi gyűlések közti közvetlen adóvevős kapcsolatfölvétel, s részt vehetnének egymás megbeszélésein is. az ilyen módszerek különösképpen akkor hasznosak, ha arra gondolunk, hogy némely esetekben a kezdeti tervezés sem nélkülözheti az illetékes gyűlések közti azonnali közvetlen párbeszédet.      
effajta távközlési hálózatok, valamint a korszerű adattároló és –földolgozó eszközök segítségével mindannyiunk számára nyitva állna a lehetőség, hogy kapcsolatot tartsunk egymással a glóbusz bármely vidékén, illetve hogy hozzáférhessünk az emberfaj fölhalmozott tudásanyagának egészéhez. az erőforrásokat globálisan igazgathatnánk, hogy a lehető legmagasabb szintű használati értékeket hozzunk létre, és vágyaink kielégítésének akadályait a lehető legjobban lecsökkentsük.      
nem minden feladatot kell szükségszerűen azoknak elvégezni, akik már egy meghatározott földrajzi területen összeverődtek. bárki egyből közzétehetné ötleteit vagy felhívását, hogy megtalálja azokat, akiket ugyanaz érdekel, és akik rendelkezhetnek a szükséges vagy kívánatos szaktudással és képességekkel.      
ha úgy döntenek, a földkerekség különféle részeiből összejöhetnének és akár egész tájakat átalakíthatnának azok, akiknek közös álmaik, elképzeléseik vagy újító ötleteik vannak. természetesen figyelembe veendők azon a vidéken élő emberek és más lények.      
végre kezdhetnénk áru helyett emberi lényekként egymáshoz viszonyulni. nem kényszerítene bennünket többé semmi versenyezni egymással. ehelyett a mások „gazdagodása” csak saját magunk további gazdagítását jelentené egymás megtapasztalásában. környezetünk minden résztvevőjének teljes és szabad fejlődése önnön nyilvánvaló érdekünkké lesz.      
mindannyian társtulajdonosai leszünk a világ kincseinek és a termelőeszközöknek, csakúgy, mint az egész természeti környezetnek. (ez persze nem azt jelenti, hogy „tulajdonként” kezeljük.)      
amíg a kapitalista társadalomban az egyének többnyire csak szűkre szabott keretek között, mások kárára valósíthatják meg érdekeiket, a kommunista társadalomban mindenki rendelkezésére áll az egész társadalom és annak minden gazdagsága. minden egyes egyén gazdagabb életre törekvése a gazdagabb társadalomra törekvést jelenti.      
a tervezés és döntéshozatal nem elkülönített vagy szakosodott tevékenység lenne többé, hanem a termelés és az élet szerves része, mint bármi más.      
az embereknek a termelőfolyamatok fölötti közvetlen ellenőrzése a környezetükre is vonatkozik. egy-egy létesítmény működtetése során fölmerülő mindennapos kérdésekben a minden érintett részvételével zajló gyűléseken határoznak.      
ám senki tevékenységeit nem kell egy adott „munkahelyre” vagy helységre leszűkíteni. bárki halászhat reggel, szánthat délután, zenélhet vacsora előtt és írhat verset utána; egyik nap fát vághat, másnap vasat önthet; építhet várat az egyik hónapban, majd körbehajózhatja a világot a másikban (talán hogy szétossza a saját készítésű csemegét). és mindezt anélkül, hogy valaha is halásszá, földművessé, zenésszé, költővé, favágóvá, acélmunkássá, építőmunkássá vagy tengerésszé kellene válnia.      
nem lesz többé olyan, hogy „munkanap”. nem lesz külön „szabadidő” sem. csak az élet – csak önmagunk és világunk tudatos (újra)alkotása.      
a kommunista társadalom nem csupán a múltbéli nagy látnokok, álmodók és őrült géniuszok (szkrjabin, william morris, fourier, a preraffaeliták, lautréamont, william blake, a korai szürrealisták, és még sorolhatnánk) eszméinek teljes elsajátítása, de megvetett álmaik és látomásaik megvalósítása (csakúgy, mint sajátjainké) is lesz, amelyre a valós termelőerők fejlődése és a mostani „rendszer” hanyatlása és összeomlása ad lehetőséget és konkrétumokat.      
ha mindannyiunknak egyénileg is rendelkezésére állnak a korszerű termelőeszközök, mindegyikünknek jól fölfogott önérdekében is áll, hogy vágyaink szerint építsük (át) a világot, és ennek pontos kivitelezésében teljes mértékben részt vegyünk. a kommunista társadalomban a sikeres termelés csakis mindenki valós és közvetlen elhatározásán múlik, hogy teljes életet akar élni, hogy föl kívánja ismerni legvadabb képzeteit – a valóságos világban (egyébként így végződnek el a „szükséges tennivalók” is).      
ami a trockistákat, maoistákat és „baloldali” újkeresztényeket illeti, foghatják „átmeneti követeléseiket”, „helyes vezetésüket” és „forradalmi” önfeláldozásukat… és földughatják a seggükbe. a kommunista mozgalom csakis kielégíthetetlen életszomjként fejlődhet – ugyanazzal az ihlettel, ami szkrjabint arra késztette, hogy váltig állítsa: tud repülni – vagy ahogyan egy XIX. századi egoista (karl marx) megfogalmazta: „forradalmi merészség, mely ellenségeinek e dacos jelszót veti oda: semmi vagyok, de minden leszek!”      
megszűnnek az életünk közvetítésére szolgáló bálványozott elvontságok – nem lesz többé értéktörvény, árucsere, állam és vallás, hogy helyettünk döntsön, nem lesz „általános érdek”, „nemzeti érdek” vagy előre megírt „emberi természet”. csak mi magunk. csak a mi vágyaik, képességeink, képzeletünk, szenvedélyeink és értelmünk, melyek évszázadokon át fejlődtek és most fölszabadulnak – és az egész világ a miénk.      
„az a társadalom, amely minden kalandot fölszámolt, saját fölszámolását teszi az egyetlen lehetséges kalanddá.”
– falfelirat párizsban, 1968 május      
a kommunista forradalom, mint minden forradalom, egymással megmásíthatatlanul szembenálló társadalmi osztályok harcának eredménye. mindegyik termelési mód kitermeli az ellene lázadó osztályokat, melyek végül megdöntik vagy sikeresen fölszámolják azt a termelési módot és a ráalapozott társadalmi kapcsolatrendszert.      
a kapitalizmus hozta létre a történelem legnagyobb és legfontosabb (lehetséges) forradalmi osztályát: a proletariátust. a munkásosztályba tartozunk mindahányan, akiket elszigetelnek a társadalmi termelés eszközei fölötti, és ennél fogva a saját élettevékenységünk fölötti ellenőrzéstől. [4] a társadalmi termelés eszközein értendő minden, amit az emberi lények és a társadalom (újra)termelésében használunk: nem csak üzemek, bányák, nyersanyagok, termőföld, stb., de minden fölszerelés és a tér meg a terület is, ami mindennapi életünk része… minden, kezdve a nyomdáktól, a televíziós fölszereléseken és oktatási intézményeken át egészen a levegőig, amit beszívunk, az ivóvízig, a hallott hangokig. mindebből semmi nem a mi hatáskörünk, mert a tőke mindent eluralt, és mindent tőkeként kezel. minden megtermelt dolgot – és egyre inkább minden eltűrt dolgot is – csak addig termelnek vagy tűrnek, ameddig a tőkének szolgál, azaz a (formájától függetlenül) öncélúan terjeszkedő csereértéknek.      
a tőke serényen alakítja a világot saját képére. csak nézz körül, bárhol is vagy éppen. ám a tőke nem valami természeti vagy természetfölötti erő, amely elkerülhetetlenül meghatározza tevékenységünket. nem más, mint saját tevékenységünk, tőlünk elválasztva – ami újratermeli ezt az életformát. a tőke nem önálló létező, hanem emberek közti, tárgyak által közvetített társadalmi viszony. egyszerűen szólva, a tőke olyasmi, amit mindannyian teszünk mindennap. minden áldott nap átmennek kezünkön a társadalmi termelés eszközei. tőkeként termeljük újra a társadalmat. csak megalázkodásra való készségünk és a tudatos osztályszerveződésünk hiánya tartja a világot jelenlegi undorító formájában.      
képzeld csak el, hogy egy nap senki sem menne munkába, bevásárolni meg iskolába. ha állandósul ez az állapot, nagyon rövid idő alatt leállna a rendszer. sajnos ez esetben az emberi társadalom is. viszont más oldalról képzeld el, hogy a proletárok egy nap átveszik a hatalmat minden munkahely fölött – gyárak, iskolák, boltok, tévéállomások, benzinkutak, telefonlétesítmények, olajfinomítók, satöbbi fölött – egyszerre az egész világon! semmilyen katonai erő nem lehetne elég nagy és hatalmas, hogy leállítson minket. tudom, eltúloztam a tényleges lehetőségeket… de csak egy kissé. amiben mi (a világproletariátus) hiányt szenvedünk, az csak a tudatos vágy és egység a siker érdekében. mindaddig, amíg nem ébredünk rá erre a vágyra és egységre, továbbra is minden nap magunkat rúgjuk seggbe. ameddig közülünk is a legtöbben bármikor hajlandóak a megalázkodásra, semelyik elszigetelt egyén vagy kis csoport nem képes érdemi ellenállásra.      
ám mindenekfölött, ha valaha is visszaszerezzük saját életünket, a kísérletezést a saját elménk és érzelmeink visszaszerzésével kezdjük. születésünk óta engedelmességre, szerénységre és megnyomorított létre neveltek bennünket. arra tanítottak, hogy legyünk „realisták”, és nyomjuk el vágyainkat, a megaláztatást pedig az élet természetes és szükségszerű részének fogadjuk el.      
ez a tekintélyelvű kondicionálás már a családban elkezdődik a kisgyerekek felé, és az iskolában, a templomban és egyéb kapitalista intézményekben csak kiteljesedik. ettől aztán nyomorunkban is szolgálatkészek leszünk, ilyenformán alkalmasak a kapitalista rabszolgaságra. [5]      
ugyanez a tekintélyuralmi jellem (ahogy wilhelm reich nevezte) vonzza a jelen és a jövő bürokratáit, amikor azok megkísérlik „vezetni a tömegeket”.       
ám ami a legrosszabb: igen sok munkás igazolni és védelmezni igyekszik tekintélyelvű jellemét, és akár megutál másokat, akik elkezdik levetni ilyen tulajdonságaikat. nincs nagyobb ellensége a forradalomnak, mint az önmegtagadás és a szabadságtól való félelem.      
a termelőerők és a termelés társadalmi viszonyai közti ellentmondás mindannyiunkban jelen van. mi magunk vagyunk a legnagyszerűbb termelőerő – és minden nap nyílt konfliktusba kerül mindannyiunk egyénisége a szolgaságban tartott osztály tagjaként játszott szerepünkkel – a ránk kényszerített életformával.      
az eddigi forradalmi mozgalmaktól eltérően a kommunista mozgalmat tettleg és tudatosan a világ népességének döntő többségének kell sikerre vinnie. semmiféle „élcsapat”-párt nem „vezethet” vagy „képviselhet” minket, nem kaparinthatja meg a hatalmat a „nevünkben”. [6]      
ehelyett el kell kezdenünk megszerveződni. kezdhetjük mindjárt azzal, hogy aktív párbeszédet kezdeményezünk a már most tudatos forradalmárok között, mindenütt a világon. ám a párbeszédnek ki kell terjednie a proletariátus többi részére is.      
elkezdhetünk szervezkedni a lakó- vagy a munkahelyünkön is (bár ez utóbbi a nagy cserélődés miatt manapság nehezebben megy), alakíthatunk úgymond „sejteket” a társadalmi élet minden területén. ez a tőke belülről való lebontásának kezdete (a proletárok, miközben kulcsfontosságúak a tőke számára, annak egyszersmind élő tagadásai is). az ilyen csoportok azután sokféle potenciálisan forradalmi helyzetbe beavatkozhatnak; kivált azokba, amelyek a legnyilvánvalóbban tükrözik a tőke válságát. a társadalmi termelés minden terepén beavatkozhatunk (a szó legtágabb értelmében) – a munkahelyeken, közép- és főiskolákon, bevásárlóközpontokban, nyilvános gyűléseken, szomszédsági körben, buszon, rockkoncerten, mosodákban, várótermekben („szociális” intézményektől egészen kórházig bárhol), munkanélküliekből álló sorban, és így tovább – egyszóval bárhol, ahol a tőke által gyarmatosított társadalmi élet zajlik.      
minden lehetséges eszközzel beavatkozhatunk: szórólappal, falfirkával, plakátokkal, zenével, újsággal – és persze a személyes társalgással meg váratlan, gondolkodásra késztető helyzetek teremtésével…      
amikor csak lehetőség van rá, a személyes találkozás a legjobb. olyan sok helyzet van nap mint nap, amikor az emberek tényleg átlátják az egészet, és csak egyvalaki kellene, hogy kimondja, amit mindenki tud már. akkor állnak elő ezek a helyzetek, amikor a csereérték-viszonyok teljes képtelensége a legegyértelműbben kerül a fölszínre – mondjuk mikor sorbanállásra kényszerülünk valami olyan miatt, amit egyébként a hátunk közepére sem kívántunk (például fizetni valamiért vagy kiváltani valami ostoba hivatali „űrlapot”).      
sajnálatos módon a szavak és gesztusok általában elég korlátozott hatással bírnak hosszú távon. bárki hazamehet egy idegennel folytatott remek beszélgetés után, de ha a találkozást nem követi valami, pár hét múlva már mintha meg sem történt volna. lehet viszont az írott szót is kreatív és fölforgató módon használni.      
(…)
a valóban hatékony forradalmi szerveződés fejlődése érdekében valószínűleg arra lesz szükség, hogy egy-egy meghatározott munkahelyre vagy lakó-környékre összpontosítsunk, hogy a sokszor látott emberekkel folyamatos párbeszéd alakulhasson ki.      
az üzemi szervezetek akár gyűjthetnek információt a saját munkahelyük berendezéseiről, és ötletelhetnek arról, miként kaparinthatók meg és használhatók föl egy forradalmi helyzetben.      
nagyon fontos, hogy még a korai szakaszban kapcsolatot létesítsenek ezek a csoportok, és megosszák egymással értesüléseiket és ötleteiket, valamint anyagi javaikat (irodalom, szerszámok, média-fölszerelés, stb.). ennek nem csak egy-egy területi egységen belül kell végbemennie. sokkal inkább kell összekapcsolni tevékenységeinket az egész glóbuszon. kiemelten fontos lesz ez, mikor lázadások törnek ki – stratégiánk világméretű kell legyen, és ha kitör a forradalom, már fölkészülten kell fogadnunk, hogy a világra kiterjedően tudjuk összehangolni tetteinket. máskülönben minden lázadást elfojtanak elszigeteltségében.      
ugyan az ilyen forradalmi szervezetek néha korlátolt napi túlélési küzdelmekbe kényszerülnek bocsátkozni, nem szabad ezeket „a szerveződés központi témáivá” megtennünk. a még nem forradalmi munkások körében teljesen egyértelműnek és nyitottnak kell lennünk nézeteinket és céljainkat illetően – hogy vágyainkat csak minden létező társadalmi viszony teljes és erőszakos megdöntése útján válthatjuk valóra.      
semmi olyat nem mondtam ebben a cikkben, amit az olvasók 99 százaléka nem tudott volna már ösztönösen. a kommunizmus ott van a csontjainkban. ez az emberi természet valódi, legmagasabb formája. minden tekintélyelvű kondicionálás és a médiából áradó torzítás, hazugság és mellébeszélés ellenére ezek az eszmék már ott vannak mindenki fejében, bármilyen mélyre is vannak eltemetve. most rajtunk és csakis rajtunk múlik, hogy kézbe vesszük-e saját életünket.      
a ledöntendő fal hatalmas, ám olyan sokszor megrepedt már, hogy nemsokára egy üvöltés is összedöntheti. [7] hát lépjen elő végre a valódi kommunista mozgalom a történelem ködéből, mindama egyéni szenvedéllyel egyetemben, amely ezernyi fölkelés tüzét táplálta egykor. hamarosan megtapasztaljuk, hogy olyan erő van mindennapjaink ketrecébe zárva, ami hegyeket mozgathat meg, és képes a távolságok leküzdésére.      
>>>> JEGYZETEK >>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
[1] a „termelőerők” fogalmán értek mindent, ami az önmagunk újratermelésére és emberi gazdagítására való képességeinket növeli. ez nem csak a „technológiában” végzett fejlesztésekre vonatkozik, hanem például a szervezeti módszerek és saját tudásunk, erőnk, alkotókészségünk és képzeletünk terén elértekre is, nem beszélve mindezek fölismeréséről. minden diák megláthatja ezt az ellentmondást, amikor szembesül azzal, hogy tevékenységének igen nagy része a „kreditpontokkal”, „jegyekkel” és „egységekkel” való zsonglőrködésből áll, meg a gazdasági osztályon való sorbanállásból és bámészkodásból – és hogy az egész „oktatásuk” tartalma ezeknek a hülyeségeknek van alárendelve. a főiskolákon és az egyetemeken elképesztően nagy nyilvántartó bürokrácia van, amelynek feladatai köszönőviszonyban sincsenek az oktatással mint olyannal, ám mindaddig szükségesek, amíg az ilyen „oktatási intézmények” elvi funkciója leginkább az, hogy az elaggó munkaerőpiac meghódítására, illetve az illetékességén kívüli világban rekedt tehetetlen megfigyelő életére készítsen föl embereket.      
[2] árun azt értem, ami legfőképpen csere céljából készült, s nem pusztán a használat kedvéért. előállítója nem magának a terméknek elkészülésében érdekelt, hanem abban, amit cserébe kaphat érte – általában pénzt, amelyet egyéb árukra cserélhet el. így aztán az árugazdaságban nem a termék különböző tulajdonságai, hanem (csere)értéke a termelés hajtóereje. (…) a termékek minőségi tulajdonságai (azaz használhatóságuk, beleértve a játékos használatot is – én ezt használati értéknek nevezem) legjobb esetben is második helyre szorulnak. aki igénybe vett már bármilyen segélyt vagy volt munkanélküli, az biztosan járogatott hivatalokba, ahol órákat tölthetett el saját kikérdeztetésével és közszemlére tételével, sorbanállással, űrlapok kitöltésével és számtalan egyéb megaláztatással, hogy aztán bugyuta papírfecniket kapjon (csekkeket), amelyeket más ostoba cetlikre (pénzre) válthat, végül különféle árukra cserélhet. ám amit végül megvásárolsz, ugyanolyan jó lenne akkor is, ha egyszerűen magadhoz vennéd. a bürokrácia egész papírbirodalma nem ér a világon semmit. nem csak a minden segélykérőnek a csekkjéért kijáró megalázó órák, de minden egyes óra, nap, év, másodperc, amit a „szociális” ellátórendszer alkalmazottai munkahelyükön tölteni kényszerülnek, teljességgel haszontalan és értelmetlen. teljesen elbaszott és egyáltalán nem termékeny munka, amelynek semmi köze a javak használati értékéhez (amely ténylegesen segíti az ember boldogulását).      
[3] elmúlt forradalmakban az ilyesfajta szervezeteket a proletárok hozták létre a lázadások összehangolására, némelykor a saját irányításuk alatt újraindították a termelést – ezeket nevezik munkástanácsoknak. a munkástanácsok persze sokszor csak az önigazgatásig jutnak, a gyakorlatban vagy rövid az idejük bármi másra jutni, vagy pedig beleragadnak ennek az ingatag posványába. az elszigetelt önigazgató egységek kénytelenek ugyanúgy piacra termelni, és a csereérték logikájának alárendelődni, ezáltal akár újfent versenybe kerülni egymással. nem valami nagy változás: épp csak az addigi vezetőség tűnt el (vagy alakult át). így ha visszamegyünk a munkahelyre, és tovább folytatjuk ugyanazt az elidegenedett termelést (mert hiszen továbbra is tervszerűen vagyunk összezárva, rutinból, érdeklődés és játék nélkül „tesszük a dolgunkat”), a végén még azt hihetnénk, tényleg csak az „otthon” és a „munkahely” közti szakasza valódi a világnak. a forradalom nem csak szelep, amellyel kiengedjük a gőzt, aztán nyomás vissza dolgozni – a forradalom többek közt az ettől való teljes és végleges megundorodásból születik.      
[4] a helyzet az, hogy mi (a proletariátus) teljesen nyilvánvalóan a világ népességének elsöprő többségét alkotjuk. osztályunkba nemcsak a „kékgalléros” ipari munkás tartozik bele, hanem a „fehérgalléros”, „szolgáltatóipari” munkások is (ha képzettek, ha nem), a tanárok, a munkanélküliek, a segélyen élők, a legtöbb diák, (földnélküli) földművelők, de még a „profik”, művészek, zenészek is (minden magukról fönntartani igyekezett illúzió ellenére), hogy a mindenféle aljamunkát végzőkről szót se ejtsünk.      
[5] emlékszem, kisgyermekkoromban úgy képzeltem, hogy a világot és az életemet azért „kaptam”, hogy játszhassak velük, és minden korlátozás és tiltás olyan irracionálisnak és szükségtelennek tűnt. emlékszem, mennyire megdöbbentem, mikor rájöttem, hogy minden tilos, amit szeretek, és minden spontán tett feszültséggel teli. négyéves lehettem, amikor kitaláltam, hogy építek egy hajót, és vitorlázni megyek egy ismerős lánnyal… és addig hajózunk, míg meg nem érkezünk egy ismeretlen szigetre, ahol élhetnénk a szabadban, alhatnánk a homokban, amíg föl nem épül bulivárosunk, és jöhetnek oda lakni a barátaink… de szülők és dajkák basáskodása nélkül, hiszen mi tudjuk, hogyan kell működnie a helynek. természetesen soha nem tehettem meg ebből semmit, úgyhogy folytonosan apró álomvilágokat teremtettem, amikor szar volt bárhol máshol lenni (mint egy ilyen felhő-világban). emlékszem, ahogy ezek porrá törtek, aztán végül nem álmodtam többé. ezek után az ilyen álmokat sokáig bugyutának és zavarbaejtőnek éreztem. csak nemrég értettem meg megint, hogy, ilyen fontosak voltak valójában, milyen komolyan veendők. csak nemrég kezdtem el újra álmodni… és remélhetőleg még összeszedettebb lesz.      
[6] itt a szociáldemokrata-bolsevik vezetőség-elképzelés kerül tűz alá, amely jól körülhatárolható szervezetben nevezi meg a forradalom szerinte kívánatos „vezető rétegét” (vagyis egyházát): a vezetők és a vezetettek elkülönülése itt nyilvánvaló. ha azonban pártdiktatúra helyett proletáruralmat akarunk, a laissez faire elve sem alkalmazható, különben oda a céltudatosság. megoldás? egy globálisan összefüggő csomópontokból álló forradalmi szervezet, amelyben nem a kinevezett komisszárok, hanem a gyakorlatban legelőremutatóbb személyek és irányzatok adják az irányt – természetesen nem a többire rákényszerítve, hanem az egymásrautaltság tudatában. itt nincs országos vagy globális központi iroda, nincsen kormány, parlament vagy központi bizottság, hanem a másokra közvetlenül ható emberek és nézetek. ezt nevezik úgy (még az anarchisták is), hogy „természetes tekintély”, illetve „feladat-orientált vezetés”…

[7] mindazonáltal illúzió lenne azt hinni, hogy elegendő lesz beszélni, kiabálni, énekelni, s a fal le is omlik. minden valószínűség szerint nemcsak a torkunkra, de teljes erőnkre szükség lesz az eltüntetéséhez. nem beszélve arról, hogy a törmelék ugyanúgy az utukba állhat, azaz a régi társadalom maradványai akadályozhatják az új kialakulását.     

fordítás, átdolgozás és kiadás: avant-garde@mailbox.hu
angol nyelvű forrás: http://afed.org.uk

ÖKOTÁBOR, SZIBÉRIA – MÁR MEGINT A GYILKOS NÁCIK

július közepén oroszországi környezetvédő indíttatású és autonóm szervezetek tiltakozó tábort indítottak szibéria angarszk nevű városa mellett, melynek célja, hogy a helyiek figyelmét is fölhívva protestáljon az ide tervezett atomerőmű ellen. (oroszország egyébként különösen sok helyen érintett ebben a kérdésben, például a paksi atomhulladékot is oda szállítják, mert a kormány ellenében az egyes településeknek egyszerűen nincs szava.)

14-én a helyi hatóságok rögtön azzal indítottak, hogy 10 embert elkaptak, ujjlenyomatot vettek tőlük, megfenyegették őket, aztán letagadták a letartóztatás tényét is. a következő napokban különféle, vélhetően titkosszolgálatokhoz tartozó egyének puhatolóztak a táborozók terveit illetően, akik időközben nekifogtak a „fölvilágosító” kampánynak, szórólapok és változó utcai megjelenések segítségével. 21-én hajnalban aztán egy tucatnyi vasrudakkal, késekkel, légpisztollyal fölfegyverzett náci támadt a táborra. ismerve az oroszországi helyzetet (ahol szinte minden hónapban megölnek egy szabadelvű aktivistát és/vagy bevándorlót), a táborozók őrséget állítottak, de ez sem volt elég. az őrt álló ilja borogyenkót a nácik agyonverték, a kórházba szállítást követően belehalt sérüléseibe. további minimum három embert mindenféle törésekkel és egyéb sérülésekkel ápolnak a kórházban. a tábort fölégették, az aktivisták személyes tárgyaiból sokat elvittek. a rendőrség nem akar tudni arról, hogy angarszkban lennének náci csoportosulások, a média pedig „turistáknak” ábrázolja a táborozókat, és egyszerű „rablóknak” a támadókat, akik a rajtaütés közben végig az „antifasiszta akció” elnevezésű szerveződést szidalmazták…

mit lehet erre mondani? oroszországban köztudomásúan óriási a fasiszták száma, ez ellen a helyi „antifa” alakulatok sem igen tudnak tenni – sőt, még megvan ez a veszély is, hogy összefüggésbe hoznak bármilyen kicsit is nyilvános aktivitást az antifasiszta tevékenységgel, s ilyenkor szinte automatikus a leszámolás. hiba azt gondolnunk, hogy a szimpla antifasiszta tevékenység valaha is célt ér: amíg a tőke az úr, a vele szembeni elégedetlenségre meglesznek az elterelő mechanizmusok, s a fasiszta vagy bolsevik vagy bármely más ilyen módszerrel szemben a burzsoázia többi frakciójával összeállni öngyilkos művelet, mert ezzel csak a fönnálló mainstream mellett foglalunk állást, és kifogjuk a szelet saját vitorlánkból is.

a másik, hogy az ilyen, egy-egy részproblémára rámenő tiltakozásokat általában nem szokták tágabb összefüggésbe helyezni, s ezzel a tipikus tüneti kezelésért harcolnak. még ha nagy ritkán el is érik céljukat az ilyen akciók, akkor is csak az egész probléma egy apró szeletét sikerül – ideiglenesen – visszaszorítani (gondoljunk a zengő-tubes-satöbbi ügyekre). ha elérték a kicsiny engedményt, akkor meg jöhet az öntelt kinyújtózás, hogy „mekkora győzelem”, s a kényelmesítő tudat, hogy ennél többet aligha tehetünk.

az efféle kampányok többségénél az is alapvető hiányosság, hogy egy aktivista-hadsereg akarja megoldani azt a problémát, ami a helyiek aktív részvétele, kifejezett harca nélkül ugyanolyan távolinak tűnik, mint a kormány vagy bármely láthatatlan magasságokba emelt intézmény aktuális ügye. az a fölfogás alakul így ki, hogy egy „mindentudó” elit „tanítani” akarja az „egyszerű népet”, mintha csak jobban tudnák a tényleges érintetteknél, mi is a saját érdekük. ez a helyi munkásságban legtöbbször jogos gyanakvást ébreszt, hiszen messziről jött ember azt mond, amit akar. a naiv aktivistákban meg esetleg kialakulhat saját „beavatottságuk”, „fölsőbbrendűségük” tudata – így megmerevednek a frontok.

a fölsorolt jelenségek negatív hatásai összeadódnak, és sokszor az eredmény az elszigeteltség. a zöldek és a velük rokon eszmeiséggel tevékenykedők hajlamosak az elvont fontosságú dolgokból kiindulni: nem foglalkoznak azzal, ami a munkásosztályt mindennapjaiban foglalkoztatja, s ha mégis, úgy nem rakják össze a sokféle látszólag különálló jelenséget azzá a totalitássá, ami az egész bolygót tönkreteszi, a tőke mindent fölfaló, öncélú étvágyává.

mindez természetesen nem csökkenti a nácik aljasságát, akik alig leplezett állami falazás mellett tehetik tovább a „dolgukat”. a helyzet igen súlyos oroszországban, s bár a hivatalos demokratikus színjáték szabályai szerint a nacionalista, hatalommániás putyinnak ez az utolsó kormányciklusa, ne legyenek illúzióink. könnyen lehet, hogy az időlegesen elvesztett birodalmi státusz restaurálására, azaz a piacok biztosítása érdekében nemsokára állami méretekben is föltámad a náci ideológia – ezúttal keletről…

---

 

 

…ÉS MÉG MINDIG A GONOSZ NÁCIK
július 25.

július 23-án bent angarszk városában támadt öt neonáci három antifasiszta aktivistára, miután „óva intették” őket, nehogy a két nappal korábbi, föntebb részletezett ügyben elfogott támadókra valljanak.

ugyanaznap irkutszkban, a régió székhelyén egy másik antifasisztát vertek meg a nácik. ugyanott egy másik csetepatéban 15 kopasz féreg támadt fiatalokra gázpisztollyal. egy fiatal lány megsérült. nem tisztázott, volt-e kapcsolat az angarszki balhéval.

vlagyivosztokban meg „lövöldözés” volt egy koncert után, amelynek bevételét a 21-én megölt ilja temetésére ajánlották föl.

24-én angarszkban engedély nélküli tüntetés címén letartóztattak két aktivistát, a protesttábor egész fölszerelését lefoglalta a rendőrség. eléggé buktára áll a dolog, bár aktivistáék azt mondták, hétfőn (ma) újrakezdik. hááát…

(adalék: június 22-én moszkvában orosz nácik és kaukázusi fiatalok nagy tömegben összeverekedtek, és órákig tartó csatába bonyolódtak. az orosz szélsőjobbnak amúgy is kedvelt célpontjai a kaukázusból származók, örmények, csecsenek, oszétok, azerbajdzsánok, stb., akik most engedtek is a provokációnak.)

---

 

LENGYEL AKTIVISTÁK KAPNAK A… FEJÜKRE

két krakkói anarchistát meghívtak egy fesztiválra krasnystawba, hogy terjesszenek mindenféle irodalmat. jöttek a rendőrök, jól elverték őket, egyiküket szexuálisan is molesztálták, aztán később azt hazudták, hogy a pórul járt aktivisták egymást verték meg. mit lehet tenni? vállaljunk szolidaritást velük és a szerencsétlen iksz zsanettel: vágjuk le a rendőrök faszát.

 

---

 

BELGIUM: ELÉGEDETLENSÉG AZ OPEL GYÁRBAN

július 6.

a vezetőségi átszervezésnek köszönhetően az opel belga gyárában egy sor munkabeszüntetésre került sor nemrég.

a general motors tulajdonában álló cégnél az első sztrájk június 15-én kezdődött, mikor az éjszakai műszakos munkások otthagyták a munkát, tiltakozásul amiatt, hogy a menedzsment nem hajlandó válaszolni az átszervezésre vonatkozó kérdésekre. a sztrájk 18-áig tartott.

július elsején a gyárat lezárták, miután a délelőtti műszak is kivonult, hogy így tiltakozzon az átszervezés ellen, amelynek hatásaképpen mintegy 2300 állás szűnne meg. habár a délutáni műszak hajlandó lett volna munkába állni, a gyárkapuk zárva maradtak, mivel a szállítók nem fejezték be a vadsztrájkot.

a rákövetkező két hétben kb. 400 munkás, főleg szakmunkástanulók és időszaki munkások, veszíti el munkáját. az igazgatóság beleegyezett, hogy valamennyi végkielégítést fizet mindenkinek, azoknak is, akik egy évnél rövidebb ideje álltak alkalmazásban. a leépítés főleg az éjszakai műszakot érinti, bár a vezetőség ígérete szerint megmarad egy éjszakai műszak.

a végkielégítések összege 144’000 euróig mehet, bár a munkások legtöbbje nyilvánvalóan sokkal kevesebbet fog kapni. 1160-an idő előtti nyugdíjazásukat kérik, ennek keretében az utolsó rendszeres fizetésük 82-89%-át kaphatják. a volvo gand korábbi főnöke, peter leyman „erkölcstelennek” nyilvánította a kifizetéseket, a belga cégszövetség pedig „aggasztónak”. a munkások és a szakszervezetek erre dühösen reagáltak.

ABINGDON VADSZTRÁJKJA NYOMÁN FOLYTATÓDIK AZ OXFORDI POSTÁSSZTRÁJK

július 19.

az „oxford mail” c. újság tudósítása szerint milliónyi postai küldemény maradt kézbesítetlenül a királyi posta 500 dolgozójának vadsztrájkja miatt, amely napokig tartott.

a cowley-i válogató részleg alkalmazottai részt vesznek a steven gill postai munkás és szakszervezeti megbízott fölfüggesztése körül kirobbant vitában. a sztrájkolók szerint a fölfüggesztés teljesen ok nélkül történt. a királyi posta közleménye szerint egy másik alkalmazottat is fölfüggesztettek. a távközlési dolgozók szakszervezetének képviselője és a posta igazgatói közti találkozó patthelyzettel végződött.

a szakszervezeti bizalmi szerint a vezetőség lépései igen ellentmondásosak. két munkást fölfüggesztettek anélkül, hogy bármi indoklást adtak volna.

július 19-én inges, nyakkendős menedzserek vezették a postai járgányokat. az oxford mail úgy értesült, hogy más részlegekről is odarendelték a felügyelőket, hogy valahogy ledolgozzák a hátrányt. (ezt de jó lett volna látni…)

a c.w.u. (távközlési dolgozók szakszervezete) helyi képviselője ugyanaznap a sztrájk nem hivatalos voltára hivatkozva visszaszólította a munkába a sztrájkolókat. a hivatalos formula szerint a szakszervezetben meg kell szavazni az akciót, majd hét nap várakozási idő következik. a munkások ezzel szemben az addigi gyakorlat folytatása mellett döntöttek. a cég szóvivője sajnálkozását fejezte ki, hogy a szakszervezet nem elég hévvel igyekszik visszafogni a munkások szolidaritását.

egy másik ügy: az abingdoni postahivatalban 80 munkás hagyta ott a munkát 19-én reggel, miután egyiküket szintén föl akarták függeszteni, mert nem akarta elvállalni a fizetés nélküli túlórát. a szakszervezeti képviselők és a menedzserek közti egyeztetés után visszaállt az eredeti állapot. a posta szóvivője úgy nyilatkozott, hogy mindenki meg fogja kapni a túlórapénzét. hát, ha valami, akkor ez a jelenség ismerős lehet a magyarországi munkásoknak is: túlóra igen, pénz… talán. csak mintha nem lennének olyan „bátrak”, mint angliai osztályostársaik.

---

BOLÍVIA: BÁNYÁSZOK A TÖRVÉNYÉRT KÖNYÖRÖGNEK

július 3-án bolívia legnagyobb bauxitbányájának munkásai úteltorlaszolós tiltakozásba és sztrájkba kezdtek. követelésük, hogy a kormány törvényben biztosítsa az állami bányászati társaság, a comibol kizárólagos hozzáférési jogát a huanuni bányához. múlt év végén legalább 16 ember halt meg, mikor versengő bányászok összecsaptak az ásványkincsek birtoklásáért. az öldöklést követően evo morales baloldali elnök rendeletben a comibolnak utalta a területet, de úgy tűnik, ez nem volt elég – a bányászok most a befektetések növelését és a fosztogatók elleni kemény föllépést követelik.

ez így elolvasva amolyan rókafogta csuka-históriának tűnik. a rövid hír alapján csak arra tudunk gondolni, hogy munkások egy csoportja igyekszik magának kiverekedni a rabszolgaság-monopóliumot a többi hasonló csoporttal szemben, mindehhez a „balos” kormány segítségét kérve. nem túl biztató kilátás.

---

BULGÁRIA: DÜHÖS BÁNYÁSZOK MEGINT LEZÁRJÁK A FŐUTAT

július 5.

a marica isztok bánya tiltakozó munkásai a július 4-i, rendőrséggel való összecsapásoktól nem eltántorodva 5-én ismét megkísérelték eltorlaszolni a russze és szvilengrád városok közti utat.

a zsaruk persze már előbb ott voltak a helyszínen, így a független bulgáriai szakszervezeti szövetség helyi vezetője.

lehetséges, hogy a bányászok effektív sztrájkot kezdenek két héten belül, mondta ugyanezen szakszervezeti szövetség országos sztrájkbizottságának vezetője.

a negyedikei összecsapásokban három bányász szenvedett sérüléseket a könnygáztól, két rendőr pedig súlyosan megsérült, mikor 600 tüntető munkás csatázott a fakabátokkal vagy 6 km-re a torlasz tervezett helyszínétől. a bányászok céges munkabuszokon tartottak a helyszín felé, mikor megállították őket a rendőrök, és leszállították őket.

a tüntetők követelései: a szociális kiadásokra kivetett jövedelemadó eltörlése és a munka-kategóriák megváltoztatása. amíg a kormány nem felel követeléseikre, minden reggel egyórás úteltorlaszolást terveznek.

RENDŐRTÁMADÁS AZ ALTERNATÍV GUELAGUETZA FESZTIVÁL ELLEN OAXACÁBAN

július 17.

július 16-án az oaxacai oaxaca városban az a.p.p.o. (oaxacai népi gyűlés) elnevezésű mozgalom és oaxaca állam „biztonsági” erői, valamint a mexikói szövetségi „megelőző” rendőrség közti összecsapásban a mozgalomnak legalább egy tagja halálos áldozatául esett a rendőri erőszaknak, minimum 62 embert letartóztattak, és ismeretlen számú ember eltűnt.

az ugyanaznap kiadott a.p.p.o.-sajtónyilatkozat szerint a rendőrség „széleskörű támadást” indított az alternatív guelaguetzán ünneplők ellen. az a.p.p.o. két nappal azelőtt jelentette be, hogy alternatív kulturális fesztivált tart a fő guelaguetza-helyszínen, a városon kívül eső fortin hegyen.

a szövetségi és állami rendőri erők körbevették a guelaguetza helyszínét, hogy távol tarthassák az embereket a fesztiváltól. egy odatartó karaván, amely mögött mintegy 10 000 ember haladt, megérkezett a helyszínre, s a fakabátok egyből könnygázzal, kövekkel, botokkal és robbanólövetekkel támadt a tömegre. a tulajdonképpeni buli előtt is érkeztek emberek. virágoskosarakkal „fölfegyverzett” asszonyok jöttek, és civil ruhás rendőrök támadtak rájuk kutyákkal és könnygázzal. aztán az éppen megérkező férfiak elkezdtek köveket dobálni, mondván, megvédik az asszonyokat.

a nép menekült, a zsaruk előrenyomultak, verték és lefogták, akit csak tudtak. három fotóst is megvertek. számos embert komoly sérüléssel tuszkoltak a rabomobilba.

jelenleg (júl. 19.) az állami és tartományi rendőrség az egész városban begyűjti, akit csak a szabadban talál. híradások szerint a hadsereg lezárta a városba vezető útvonalakat.

néhányan súlyos állapotban vannak, és a disznók akkor is begyűjtöttek sérült fesztiválozókat és a.p.p.o.-szimpatizánsokat, mikor orvosi ellátásra vitte őket a vöröskereszt.

emeterio merino cruz vazquez, a rendőrök hivatalosan is elismert áldozatának halálát azonosítatlan rendőrségi gránát okozta, amely lényegében kibelezte őt.

az alternatív guelaguetza válasz akart lenni arra, hogy a kormány megvette kilóra ezt az őslakos-táncokra épülő kulturális fesztivált. a búcsú évek óta már inkább turistalátványosságnak számít, és a „hivatalos” guelaguetza multik és ulises ruiz (oaxaca állam kormányzója, az oaxacai népfölkelés egyik elsőrendű ellensége) bukszáját gyarapítja.

mexikó oaxaca tartományában több, mint egy éve tart a háború a közvetlen demokráciát hirdető a.p.p.o. és az államhatalom között. tanárok és virágárusok sztrájkjaival és tüntetéseivel vette kezdetét ez az időszak. az oaxacai fölkelők kapcsolatban állnak a chiapas állam jelentős részét uraló e.z.l.n.-nel azaz a „zapatista nemzeti fölszabadítási hadsereg”-gel. ez utóbbi kb. az indián őslakosság érdekeit igyekszik érvényesíteni nagyjából az 1913-as zapatista program alapján, azaz a jórészt földművelőkből álló fölkelők hagyományok faluközösségi földtulajdonát, az ejidót igyekeznek visszaállítani, de védik a kistulajdont is – erre külön szabályozásuk van, hogy mekkora terület a fölső határ. jelszavaik demokratikusak, és egész image-ük az: időnként elmenesztik küldötteiket a mexikói kormányhoz, tárgyalnak, kérnek, mintha bármi reális esélyük lenne ezúton, egyébként meg a világ balos közvéleményéhez fordulnak segítségért, és elég sikeresen is kilincselnek castrótól (brrr) egészen a németországi autonómokig (van hamburgban egy szervezet, amely „zapatista kávét” és egyéb onnan származó „fair trade” termékeket importál európába, hogy aztán a pojácák azt megvásárolva iszonyú szolidárisnak érezhessék magukat). életük megváltoztatásában körülbelül egy kistulajdonosi-önigazgatói szintig jutottak, plusz van egy saját kormányzati szervük is, a „jó kormányzás juntája”, ami demokratikusan választott vezetőkből áll. tehát a széplelkű, „igazi” demokráciára áhítozó balosok számára ideálisak rajongásuk tárgyának: nem bántják a kapitalizmus alapjait, a munkát, a csereértéket, pusztán demokráciát követelnek. hát lehet, hogy meg kell kapniuk az áhított demokráciát, hogy rájöjjenek, az csak kicsit jobban ízesített méreg?

azzal együtt, hogy ez egy más hely, ahonnét ezek a sorok íródnak (tehát nem lehettünk ott az események helyszínén – szűrtek az indormációink), a másik kritika a fesztiválosdit illeti. lehet tiltakozgatni, mindenféle kultúreseményeket szervezni, de először is ez általában nem hatásos. semmilyen demonstráció nem ért még el radikális, lényegi célt: puszira nem mondanak le a burzsujok a hatalmukról, sőt, nem is fogják azt „jóra” fölhasználni. szarnak arra, hogy mit „kér a nép”: amíg megtehetik (amíg van olyan, hogy különálló egyéni érdek), meg is teszik, amit üzleti érdekük diktál. másodszor nemcsak nem hatásos, de fölösleges kockázattal is jár: pl. egy olyan országban, mint mexikó, ahol mindennapos a fakabátok életveszélyes föllépése, öngyilkosságszámba megy ilyen ártatlan tiltakozásokat rendezni. a rendőrök már többször rendeztek vérfürdőt oaxacában is, nem kell hozzá túl sok ész kitalálni, hogy valahányszor kevés kockázattal támadhatnak, meg is fogják tenni. az, hogy a baloldali demokraták és jogvédők fölháborodnak és nyilatkozatokat tesznek közzé, nem viszi előre az ügyet – csak a mindenre elszánt szerveződés, a naivitás föladása, a céltudatos forradalmi harc.

 

 
FOLYTATÓDIK A VADSZTRÁJK A MOZAMBIKI CUKORNÁDÜLTETVÉNYEKEN

július 19.

a közép-mozambiki sofala tartományban található mafambisse cukornádültetvény idénymunkásai keddtől folytatják a munkabeszüntetést annak ellenére, hogy a nádvágóknak csaknem 50%-os béremelést ajánlottak. a 4000 munkást érintő vadsztrájk hétfőn hajnalban kezdődött, követelései: béremelés, a túlórák kifizetése, ama tömérdek megalázó munka leszorítása, amit a cég rájuk kényszerített. a mafambisse cég fő részvényese 75 százalékkal a dél-afrikai tongaat-hulett csoport. elég jól megy nekik: 2006-os nettó hasznuk 724 millió rand (52 millió angol font) volt.

a sztrájkot nem a szakszervezet kezdeményezte, hanem spontán haragkitörésként indult, válaszul arra, hogy a cég hónapok óta magasabb fizetésekkel hitegeti munkásait. korábban azt ígérték, hogy a nádvágók óránkénti 100 meticais-t (2 gbp, kb. 800 huf) fognak kapni májustól, ám ehhez nem tartották magukat, a munkások továbbra is csak 60 körül kerestek (1,20 gbp, kb. 500 huf). a nádvágók egyébként a mafambisse mezőgazdasági munkásai között a „legjobban” megfizetettek…

a sztrájkolók hajnalhasadta előtt (négy óra körül) gyülekeztek a cukornádat cukorrá földolgozó gyár bejáratánál. a cég fegyveres őrei tüzet nyitottak a sztrájkolókra, egyiküket megölték, másik hármukat megsebesítették (egy munkást könnyebben, kettőt súlyosan). a munkások elmondása szerint a biztonsági őrök először gumilövedékekkel lőttek rájuk, így próbálták föloszlatni a tömeget. a munkások a lövöldözésre válaszul szétverték az egyik cégvezető motorját, aki elmenekült a helyszínről. megjöttek a zsaruk, és sikerült lecsöndesíteniük a dühös sztrájkolókat, akik azután tárgyalni indultak a vezetőséggel, a mafambisse szakszervezeti bizottsággal és omar jalilo munkaügyi megbízottal.

a maputói „noticias” című napilap híradása szerint a cég két „jelentős engedményt” tett a tárgyalások folyamán (ezekben a sofala tartományi munkaügyi biztos közvetített – ez már azért a konfrontáció elsimítását szolgálja). beleegyeztek, hogy a nádaratók bérét napi 66-ról 92-re emelik (ez az aktuális átszámítási arányok szerint úgy 50 pennys, azaz kb. napi 200 forintos emelkedést jelent).

a cég arra is ígéretet tett, hogy betartja a munkaügyi törvényben előírt rendes nyolcórás munkanapot. a munkások arról panaszkodtak, hogy napi 14 órás munkára kötelezték őket, és a cég nem fizette ki a hatórás többletmunkát. a cég hétvégén is dolgoztat, ám a 30 vagy 31 munkanap helyett csak 26-ot fizet ki. a társaság most megígérte, hogy 4 hetes időszakon belül védőruhát biztosít a munkásoknak.

mindazonáltal egyelőre nincs megállapodás az egyéb munkakörökben dolgozók (pl. a nádültetők, a gyomlálók, a csatornákon dolgozók) ügyében, akiknek napi 44-62 meticais között mozgott a bérük. a munkások ezen fizetések 85, illetve 95 meticais-ra való emelését követelik (ahogyan azt meg is ígérték nekik korábban). „hálásak” omar jalilo-nak (ama tartományi munkaügyi biztosnak) a tárgyalásokon kifejtett tevékenységéért; ám nem engednek a munkába visszaszólító fölhívásának. kijelentették, hogy addig fognak sztrájkolni, amíg „kielégítő megoldás” nem születik a többi idénymunkás bérezését illetően is.

mind az ültetvényt, mind pedig a földolgozóüzemet teljesen megbénították kedden, a cégvezetés meg jajong, hogy óriási veszteségei származnak a sztrájkból. közben a bűnügyi nyomozóhatóság (p.i.c.) a 23 éves domingos chanjane-t megölő és három másik sztrájkolót megsebesítő golyók eredetét próbálja kideríteni. a munkások egyként állítják, hogy cardoso equivale, a mafambisse „biztonsági” alakulat vezetője lőtte ki azokat.

bár magyarországi mércével mérve egy ilyen szintű megmozdulás igen komoly tettnek számítana, azért nem árt nem elfeledkezni néhány körülményről és hibáról.

ha közülünk már egyvalakit megölnek, végképp el kell tűnnie az illúzióknak. itt feketén-fehéren megmutatkozik a tőke igazi üzenete: dolgozz vagy dögölj meg! egy ilyen eset nem egyedülálló, nem lesz kevésbé fenyegető a „rendfenntartó” halálosztag, ha kiemelik és eltávolítják a halálos lövés leadóját – hiszen a többi „biztonsági” is lőtt, ez a dolguk, ezért tartják őket gazdái(n)k, hogy ha nem tetszik valami, az efféle „megoldásokat” alkalmazzák. tessék erre odafigyelni: magyarországon is szinte az összes gyár, üzem bejáratánál minimum gumibotos, de gyakran fegyveres őrök vigyázzák a burzsujok rendjét, elvileg csak a lopások és az „illetéktelen behatolók” kiszűrése végett, egyébként pedig nem tudhatjuk, pl. egy ilyen helyzetben meddig mennének el…

az illúziók azonban látszólag nem tűntek el: a tömeg megnyugodott, elment tárgyalni, rábízta magát a közvetítőkre, bár a hír szerint nem a szabvány zárt ajtós ügymenet szerint. mivel innen európából nézve nem tudhatjuk, milyen esélyei lennének annak, hogy a cégvezetéssel és a hivatalos közvetítőkkel való együttműködést megtagadva megkíséreljék továbbvinni az ellenállást, nem mondhatjuk, hogy márpedig mindenáron ez a „helyes út”, és ezt kellene csinálni… annyi bizonyos, hogy az elért eredményeket a helyükön kell kezelni, és a pillanatnyi „megnyugvás” csak az erőgyűjtést, a későbbi nyílt konfrontációbani esélyeink javítását szolgálhatja. például időt nyerni, fölvenni a kapcsolatot más üzemekben és munkakörökben dolgozókkal (vagyis ezek harci csoportosulásaival), közös terveket szőni, az osztályháború kiszélesítésére, a totális front megnyitására fölkészülni...

a történet azonban még ebben az epizódjában sincs lejátszva, még bármi megtörténhet. igyekszünk tehát figyelemmel kísérni a fejleményeket, és közzétenni azokat.

 

A HEINZ MUNKÁSAI LESZARJÁK A SZAKSZERVEZETET
július 19.

szerda éjjel a heinz nevű élelmiszergyártó cég wigani üzemében több, mint 1000 fő szüntette be a munkát az infláción alul maradó fizetésemelés, a betegellátási és fegyelmezési módszerek miatt.

a vadsztrájk összehozta az állandó és az alkalmi munkásokat, mert a vezetőség az ideiglenes munkaerő fizetését is csökkenteni akarja 20 százalékkal.

a wigan today c. lap értesülése szerint az egész megye egyik legnagyobb „foglalkoztató”-jának teljes munkaerő-tartaléka letette a lantot 24 órára (a szakszervezet „tanácsai” ellenére), miután két alkalommal nagygyűlést tartottak a témában. miután megtudták, hogy 3,5%-os béremelkedést várhatnak, ami alatta marad az inflációnak (azaz a cégvezérek a tervek szerint csökkentik a reálbéreket), a hangulat elérte a forráspontot. amiatt is magasra csap a harag, hogy a cég megnyirbálja a táppénzt és új, szigorúbb fegyelmező és hiányzásokat szabályozó intézkedéseket vezet be. olaj a tűzre, hogy kiszivárgott infók szerint a heinz menedzserei fejenként 5000 angol fontos prémiumra számíthatnak, mert a gyár több, mint 135 milliós működő tőkét hozott létre.

az üzemi megbízottak „óvták” mind a nappali, mind az éjszakai műszakok munkásait a hivatalos szentesítést megkerülő sztrájktól, mert az szerződésszegésnek, ezáltal törvényellenesnek tekinthető. ám az új szakszervezet, a unite („egyesülni!”) kísérletei a törvényes alkuprocedúra végigvitelére, a sztrájk hivatalos engedélyeztetését is beleértve, hiábavalónak bizonyultak szerdán. a nappali műszakosok egyórányi vita után kézföltartásos szavazással, túlnyomó többségben a huszonnégy órás sztrájk mellett tették le a garast, és rögtön csapatostul ott is hagyták a kitt green üzemet.

egy unite-os bizalmi: „a munkaerő azt mondta: ’most már elég!’, és elmentek a helyről. a találkozók a jutalmakról, az általános növekedésről, a menedzsment hatásköréről és a munka módjairól szóltak, és nagy elégedetlenséget lehetett tapasztalni.” továbbá: „de nekünk mint szakszervezetnek nem lenne szabad így otthagyni a dolgokat, mert még mindig benne vagyunk az eljárásban, és a rendes ügymenet szerint kellene átlátnunk a helyzetet.”

egy 29 évi tapasztalattal rendelkező termelőmunkás: „a fiúk nagyon ki vannak akadva attól, ahogy itt bánnak velünk.” „eltűrtük a cég minden változását a műszakbeosztások és a kiemelt termelékenység terén is, amely már megint óriási haszonhoz juttatta ezt a helyet – mint minden évben, amit itt dolgoztam végig –, de hát így kezelnek minket.” „amikor meghallottuk, hogy a menedzserek 5000 font jutalmat kapnak, miközben a miénket 1000-ről 600-ra szállítják le, na az volt az utolsó csepp.” „aztán azzal állnak elő, hogy nem adnak táppénzt vagy műszakpótlékot az első három napra, az ideiglenesek bérét meg húsz százalékkal leviszik – ha ezt megtehetik, tuti, hogy ki is próbálják rajtunk jövőre.”

a munkás teljesen reálisan, nem a "rendes ügymenet szerint" látja a helyzetet: amit megtehetnek velünk, azt meg is teszik. ezen bizony nem fog segíteni a szakszervezet a maga törvényességre alapozó taktikájával. mivel a törvényeket a burzsujok írják, és betartatásukért is ők a „felelősek”, azt tesznek meg törvénynek, és ebből azt valósítanak meg, amit éppen az érdekük diktál. amikor az egyezkedésben az egyik fél nyilvánvaló, le nem dolgozható előnyben van, minden egyezség látszólagos, hiszen tulajdonképpen a hatalmi túlerő győzedelmeskedik – és a szakszervezetek, bármilyen harcos névvel is illessék magukat (mint ez esetben a unite), ennek az illúziónak a fönntartásán igyekeznek minden erővel. az az erkölcsi magyarázat, hogy legalább mi legyünk „becsületesek”, és játsszuk végig a hülyítésünkre kitalált „jogi”, „képviseleti” és „tárgyalásos” utakat (pontosabban játszassuk végig a „képviseletünkre” kijelölt bértaktikázókkal), nem más, mint ennek a parasztvakításnak az önkéntes benyelése: önmagunk átbaszása azáltal, hogy elhisszük, bármilyen hivatalos szerv képviselheti érdekeinket, illetve hogy érdekeink egyáltalán érvényesülhetnek a kizsákmányoláson alapuló társadalmi-gazdasági rendszerben.

a heinz munkásai, ha nem akarnak biztosan belebukni a vállalkozásba, továbbra is saját önszerveződő erejükre kell, hogy támaszkodjanak. így, ha kudarcot is vall a küzdelem, megmarad a levonható tanulság – és az egyes munkásokat elválasztó „képviselet” intézménye nélkül lehet találkozni, és mérlegelni a további lépéseket. egy-egy ilyen sztrájk általában nem oldja meg a problémákat, de egyértelművé teszi a szembenállást, és összehozza a résztvevőket (még egyszer hangsúlyozzuk: amennyiben közvetlen a kapcsolatuk), tehát alapot teremt a további szerveződésre és harcra. ez pedig a munkásosztály cselekvő osztállyá (proletariátussá) szerveződésének, a forradalmi erő egységes színrelépésének egyik jellemző föltétele.

 

FORRADALMI HELYZET PERUBAN?

július 17.

a tanársztrájknak indult megmozdulás 12. napján földművelők, bányászok és építőmunkások is csatlakoztak a tüntetésekhez, egy földművest rögtön agyon is lőtt a rendőrség.

ez a legutóbbi haláleset a hivatalosan elismert halottak számát 4-re növelte a némely médiumok által általános sztrájknak nevezett eseménysorozatban. az egész akkor kezdődött, mikor a tanárok szakszervezete tiltakozni kezdett egy új törvény ellen, amely előírja, hogy rendszeres alkalmassági vizsgákon kell átesni minden tanárnak. ez segítette előtörni a szélesebbkörű elégedetlenséget, és hamarosan a bányászok, az építőmunkások és campesinók (parasztok) is csatlakoztak.

minden nagyobb városban ezrek vonultak utcára, a rendőrség kb. 100 szakszervezeti vezetőt és a kormány által „baloldali radikálisnak” címkézett egyéneket tartóztatott le. a tanársztrájk július 5-ei kezdete óta összesen 300 embert fogtak le. a harag jó része alan garcia elnök ellen irányul, akinek szociáldemokrata aprista pártja épphogy győzött a múlt nyári választásokon a nacionalista-populista ollanta humalával szemben. humala támogatóan nyilatkozott a tiltakozó megmozdulásokról, természetesen nyilvánvaló motivációi voltak erre. (pont, mint magyarországon orbánnak és holdudvarának, amikor az őszi-tavaszi nacionalista-fasiszta befolyásoltság alatt álló lázadások mellett foglalt állást. a párhuzam azonban nem lehet teljes: míg dél-amerikában hagyományosan erős a baloldali és anarchista irányú ellenállási mozgalom, addig magyarországon ez nem mondható el, errefelé inkább a konzervatív/kereszténytől a nácikig terjedő jobbos skála szerveződik, amely csak a különböző bőrszínű, anyanyelvű vagy nemi irányultságú munkások egymás ellen fordítására, és a „saját” burzsoáziánk iránti hűségre nevel. a „baloldallal” kapcsolatos kritikát lásd többek között a nemsokára megjelenő „szerény javaslat…” című cikkben.)

a tanársztrájkot erősítette az a kétnapos sztrájk, amelyet a perui campesino szövetség (c.c.p.) folytatott egy a perui kongresszus (parlament) által múlt nyáron elfogadott, de csak most életbe lépő, az egyesült államokkal kötött szabadkereskedelmi megállapodás ellen. nagy a düh a perui munkásosztály köreiben, hiszen a rendkívül sokakra kiterjedő szegénység visszaszorítása helyett (peru 27 milliós lakosságának fele él napi 1 dollárnál kevesebből) a kormány azon fáradozik, hogy szabadkereskedelmi szerződéseket hozzon tető alá, és a porhintés szerint az ország évi 8%-os gazdasági növekedéséből majd a munkások és parasztok is részesedni fognak. e növekedés „ellenére” a beígért fejlesztések az elektromos hálózat, víz- és élelmiszerellátás terén nem valósultak meg, és garcia népszerűsége a megválasztásakor mért 60%-ról 35%-ra esett vissza. nem egyértelmű, hogy humala nacionalista ellenzéki pártja jól járt-e ezzel.

 

körkép az országban zajló eseményekről…

limában, a fővárosban csaknem 30’000 tüntető foglalta le a plaza san martint, egy elemző szerint ez volt limában az utolsó 30 év legnagyobb megmozdulása.

piura északi városban 15 ezren gyűltek össze.

a szintén északi trujillóban – garcia fellegvárában – a sztrájkoló tanárok tojással dobálták az elnököt, és összecsaptak rajongóival.

iquitos amazóniai városban elzárták az utakat, míg a parton a pán-amerikai főutat torlaszolták el sok helyen.

a cuzco turista-központjában lévő repteret lezárták, miközben a közelben tüntetők a machu picchuba vezető vasúti síneket torlaszolták el, és egy vonatot kővel hajigáltak meg. (jó lenne tudni, milyen vonat volt ez.)

a déli juliacában 5000 tüntető elfoglalta a repülőteret, és megbénította a kifutópályákat, törölni kellett a járatokat.

a közeli punóban lezárták az utakat, arequipában szintúgy, míg egy ezer fős dühödt tömeg túszul ejtett kilenc rendőrt pár órára a letartóztatott tüntetők elengedését követelve.

az andahuaylas-i fennsíkon kb. ezer quechua elbarikádozta az utakat és összecsapott a rendőrökkel.

---

úgy tűnik tehát, hogy több szálon összeért az elégedetlenség, és (nem elfelejtve, hogy dél-amerikában általában tényleg nagyobb az osztályöntudat, mint mondjuk európa keleti felén) elérte azt az együttes kritikus pontot, hogy átfogó lázadásban öltsön testet. mivel azonban ahhoz, hogy tényleges forradalommá tudja kinőni magát, az országhatárokon messze túlnyúló (tehát lényegében globális) támogatás és azonos lényegű akció kell elterjedjen, az eddigi tapasztalatok alapján az a legvalószínűbb, hogy nem fejlődik ki teljesen. ezügyben érdemes tanulmányozni a 2001-2002-es argentínai fölkelést, ahol kifejezetten forradalmi tendenciák is megfigyelhetőek voltak (erről bővebben a kommunista újság egy régebbi számában olvashatsz), ám végül nem terjedt ki az ügy, és máig felemás állapotok uralkodnak. ahogy azonban egyre több helyen törnek ki ilyen általános lázadások a „környéken”, talán van esély rá, hogy a különböző mozgalmak összehangolódjanak, s a következő forradalmi hullámot akár földrésznyi méretű szervezettséggel, komoly siker-esélyekkel is megvívhatják. a külön-külön föllángolások azonban elvezethetnek a külön vereségekből származó apátiához is, esetleg az elégedetlenséget nacionalista-populista szlogenekkel terelheti neki tetsző irányba az ideológiapiac e szeletére berendezkedett burzsoá párt. ilyen is volt már dél-amerikában (pl. perón). de hát nem vagyunk kinn a vízből akkor sem, ha esetleg szocdemek csinálják ugyanezt – lásd chávez venezuelában vagy lula brazíliában…

 

DÉL-AFRIKA: NAGYSZABÁSÚ SZAKSZERVEZETI TÜNTETÉS ÉS SZTRÁJK

július 10-én dél-afrikában 260’000 (kétszázhatvanezer) munkás vonult az utcára, hogy az alacsonyabb beosztású munkások számára 10%-os, a magasabb beosztásúaknak 9%-os béremelést követeljen. a „munkaadók” 7,3% és 7,8% közötti emelésre tettek ajánlatot. több, mint 9000 fém- és gépipari vállalatot érint a sztrájk. hatalmas építési beruházások vannak folyamatban, mint amilyen a 2010-es focivébére készülő stadioné, illetve kormányzati infrastrukturális projektek. a polgárok be vannak szarva, hogy hiány lesz fémtermékek terén.

a sztrájkot szakszervezetek kezdeményezték (a n.u.m.s.a. – dél-afrikai fémmunkások szakszervezete, az egyesült dél-afrikai szövetség és a „szolidaritás” nevű), és a hírek szerint irányításuk alatt is tartják. vannak olyan csoportosulások is, amelyek nem a hivatalos rendezvényeken vesznek részt, hanem külön gyűlnek össze, de azért úgy tűnik a hírek alapján, hogy itt alapvetően egy olyan békés, tüntetős, szocdem-majális jellegű szelepről van szó. amennyiben a további fejlemények túlmutatnának ezen, természetesen igyekszünk tájékoztatást adni róla.