már megkezdődött az általunk ismert világ összeomlása: ezt mindenki tudja, mindenki a csontjai mélyén érzi. ennek cáfolatára való minden kísérlet elégséges bizonyítékkal szolgál.      
mintha mindenki várna valamire, de nem tudja, tulajdonképpen mire. akár a belvárosban rovom a köröket, akár a temetőre hajazó külsőbb kerületekben, olybá tűnik, mindenkinek még álmában is ez az elkeseredés kísért.      
és közben mindegyre jobban elszigetelődünk egymástól. ha találkozom valakivel az utcán, nincs mondanivalónk egymásnak, mert lényegében nem történt semmi. így hát üres szavakat váltunk, majd félszegen tovább-botorkálunk. látszólag senki nem élvez többé semmit. úgy tűnik, senki sem tudja élete célját. amit azonban mindenki tud, hogy ez a társadalom szétesőben van, és hogy ezt a jelenséget az összetartására irányuló próbálkozások csak még undorítóbbá teszik.      
amióta az eszemet tudom, körülöttem mindenki a túlélésért áldozta föl életének túlnyomó részét. persze jutott egy kevés peremvidéki „szabadság”, ám mostanában ez is eltűnőben van. és ahogy a politikusok még több és több áldozathozatal szükségességéről pofáznak, a tömegmédia is egyre újabb módokon dicsőíti a nyomort.      
nem mintha egykor minden tökéletes lett volna. ám talán még soha nem érezték úgy ennyien, hogy minden ennyire értelmetlen – mintha minden egyes nap a böjté volna, épp csak kicsit még tompább, kicsit még üresebb, kicsit még kimerítőbb annál.      
biztosan mindannyiunkban ott rejtőzik az az egyedi szenvedély, amit mondjuk gyermekkorunkban tapasztaltunk meg, aztán évekig túlságosan is zavaró volt elgondolkodni rajta: a vágy, hogy állandóan szerelmesek legyünk, az az ihlet, amely ha egyszer elszabadulna, hegyeket mozgathatna meg, és átalakíthatná a világot. pillanatnyilag a dolgok puszta szinten tartása zabálja föl energiáinkat. a művészeknek nem maradt más kifejeznivalójuk, mint önnön ürességük, és egy, a létezésének okát többé nem tudó társadalom üressége. eltűnt minden élvezet a zenéből. semmiféle fejlesztés és kvázitechnikai tökéletesítés nem pótolhatja az ihlet teljes hiányát. és bármilyen gyógyírt vezetnek is be, az általában rosszabb magánál az eredeti kórnál is. a munka olyan értelmetlenné és fárasztóvá válik, hogy sokan inkább munkanélküliek lennének. a „szabadidő” is pont olyan unalmassá lesz, mint a munka. a szociológusok, közgazdászok, lélekbúvárok és várostervezők minden „problémamegoldási” kísérletei csak a mindennapok megaláztatásainak elviselhetőbbé tételét szolgálják.      
mindazonáltal nagyon is jól tudom, ez a nyomorúság csak addig tart, amíg mi hagyjuk.      
a látványosság a hamis alternatívák áruházaként is leírható. a nyugati mintájú kapitalizmus és az állítólagos „kommunizmus” közötti állítólagos szembenállás ellenére a köztük lévő különség annyi, mint a pepsi meg a sprite között. az úgynevezett „kommunizmus” –- ahogyan létezett oroszországban és létezik kínában, kubában, vietnamban, stb. – nem más, mint a kapitalizmus állami monopóliumra épülő formája. (ha nem hiszed, nézd végig a kapitalizmus eddigi történetét: hol az állam, hol az egyes magántőkések birtokolják a nagyobb hatalmat, de valahogy mindig a munkások millióinak kell véres verejtékkel fönntartani a rendszert, s mindig egy haszonélvező réteg szabja meg életünk kereteit.) ám akár a nagyvállalati magánkapitalizmusban, akár a bürokratikus államkapitalizmusban élsz, lényegét tekintve mindkettő ugyanaz a szar. a megélhetés érdekében az emberek mindenütt eladják életüket. mindenhol megaláztatások sorozatára korlátozódik a mindennapi élet. még az úgynevezett „szabadidő” sem ad semmilyen szabadságot. egész környezetünk elidegenedett formában termelődik újra.      
és most, hogy a világméretű kapitalizmus szétesőben van, szóvivői azt bizonygatják nekünk, hogy a mi hibánk az egész, merthogy túlságosan „mohók”, „önzők” és „tehetősek” vagyunk.      
ám semmi titokzatos nincsen a társadalmi termelés jelenlegi üzemzavarában. nem más ez, mint a termelőerők [1] és a termelés társadalmi viszonyai közötti ellentmondás eredménye. a kapitalizmus mostanra alapvető emberi létünk és fejlődésünk béklyójává lett. viszont a tőkés rendszer csak az áruk [2], azaz a csereérték termelésének legmagasabb szintű formája. míg az áruforma évezredeken át elősegítette a termelőerők fejlődését, és ezáltal egy valóban szabad társadalom kialakulásának föltételeit készítette elő, mostanra további emberi fejlődésünk gátjává vált – valójában az utolsó lényegi akadályává.      
habár ez az ellentmondás a föld minden táján létezik, elsőként a leg(túl)fejlettebb országokban a legnyilvánvalóbb (különösen az amerikai egyesült államokban). így a használati érték és a csereérték között feszülő aktív ellentét a legmegszokottabb napi tevékenységeinkben is állandóan látható. amikor az áruházi pénztár előtti sorban állsz, azt nem azért teszed, hogy bármiféle termelő vagy társadalmilag hasznos tevékenységet végezz el vele. a sorbanállás egyetlen oka, hogy kifizesd az élelmiszert, akkor is, ha minden falatja ugyanolyan jó, akár fizetsz érte, akár nem. viszont ha nem fizetsz, akkor nem töltheti be áru-szerepét, nem lehet belőle csereérték. társadalmi használati értékét tekintve sokkal egyszerűbb és valóban sokkal hatékonyabb is lenne egyszerűen kisétálnod vele. (csak el ne kapjanak, mikor próbálkozol!)      
a csereérték azonban nem csak úgy oda van tűzve egy máskülönben semleges valóság hajtókájára. éppen ellenkezőleg: a kapitalista társadalomban ez minden termelés hajtóereje. minden értékként termelődik, és ennek megfelelően alakítják használati értékét is. [a dolgokat nem önmagukban, a tényleges hatásuknak megfelelően „fogyasztjuk” -- fogyasztatják velünk --, hanem annak függvényében, hogy ebből a folyamatból mennyi csereérték nyerhető. nem járhatunk gyalog vagy akár kerékpáron, mert gyorsan kell ott lennünk a munkahelyünkön, ahol a profitot termeljük a főnökeinknek – ehhez meg kell vennünk a tömegközlekedési jegyeket és bérleteket. nem öltözködhetünk kényelmesen, nem akkor tisztálkodunk, amikor valóban piszkosnak érezzük magunkat, mert különben megszólnak minket, és ahhoz, hogy dolgokat (vagy akár csak magunkat) eladjunk, szabványosított, „megnyerő” megjelenés szükséges. nem használhatunk többen egyazon kerti szerszámkészletet, mert kinek-kinek magának kell előállítania a minél magasabb csereértéket (mondjuk az eladott zöldségekből), és le kell hagynia „versenytársait” (akikkel akár osztozhatna is az elérhető javakon).]      
így hát az sem véletlen, hogy mindent arra terveznek, hogy nemsokára tönkremenjen vagy eldobják, hogy az „oktatás” olyan szar, amilyen, vagy hogy a „kultúrából”, a „művészetből”, a „szórakozásból” így kiveszett az ihlet. a jelenlegi termelési mód egésze kifejezetten kapitalista. semmilyen valódi szabadságot vagy önkifejezést nem élhetünk meg munka közben. kizárólag a fizetésért dolgozunk. de még a munkából szabadulva is az elidegenedés vár – azaz kevés vagy semmi beleszólásunk nincs az időbeosztásunkat meghatározó körülményekbe.      
ilyenformán a „pihenő-„ avagy „szabadidőt” sem fordíthatjuk másra, mint a legértelmetlenebb és legunalmasabb csekélységekre – mint például vásárlásra, unalmas tévéműsorok bámulására, satöbbi. még az evéssel és alvással is – amelyek teljesen normális emberi tevékenységek – valójában csak az elidegenedett munkára készítjük újra föl magunkat.      
ahogyan egyre nyilvánvalóbbá válik az ellentét, megfigyelhetjük a csökkenő társadalmi újratermelés trendjét. a világ sok táján arra jönnek rá a burzsujok, hogy most (dollárban értve) többet tudnak eladni kevesebb termelés árán – erre valók a különféle hangzatos „hiányok”, no meg a szélsebesen emelkedő árak. kevesebb olyan hasznot hozó ágazatot lelnek, ahová irányíthatják a munkaerőt (innen a „munkanélküliség” -- ami azért magában kell foglalja a munka megszerzésére irányuló törekvéseket, nemritkán elkeseredett versenyhelyzetre kényszerítve a munkásokat).      
a tőkés társadalom legsúlyosabb alakját valószínűleg azon országokban fogja ölteni, ahol a legfejlettebb állami racionalizálással zajlik a tőkefölhalmozás folyamata (mint mondjuk kínában), vagyis az úgynevezett „szocialista” és „kommunista” országokban.       
amint minden nappal még inkább magától értetődő lesz az összeomlás, a tőke mindegyik csoportosulása siet heves licitre bocsátani a maga vonatkozó „magyarázatát”. és mintha a „konzervatívok” és „liberálisok” „szembenállása” nem lenne magában is elegendő képtelenség, a cirkusz befogadta a hivatalos „baloldalt”, mint különösen mókás műsorszámot.       
a „baloldal” gondja persze csak annyi a magánkapitalizmussal, hogy saját fogalomrendszerének sem felel meg – hogy nincs elég „munkahely”, hogy nem kapunk elég magas („méltányos”) bért az életünkért cserébe, hogy a nők és a „harmadik világ” lakói nem kapják meg a szartorta nekik járó szeletét, hogy a tőkefölhalmozás mégsem olyan békésen zajlik, mint kellene neki.      
a „baloldaliak” annyira nem értik a kapitalizmus tényleges működését, hogy amikor annak hatalomközpontosításra és a monopolizálásra (kizárólagos szerep elérésére) való hajlama olyan szélsőségekben tetőzik, mint oroszországban vagy kínában, azt hiszik, ez már nem is kapitalizmus. önjelölt „radikalizmusuk” dacára valójában a legszilárdabb konzervatívok. s minthogy a kapitalizmus – a hierarchikus társadalom legmagasabb foka – szétesőben van, kötelességtudóan igyekeznek új ötleteket szolgáltatni egybentartására.      
ám a „bal-” és „jobboldal” keltette minden zűrzavar sem kendőzheti el örökre, hogy kapitalizmus kezdete óta (sőt, már az osztálytársadalom korábbi fázisaiban is) jelen van az új és valóban emberi világot célzó mozgalom. olyan társadalomra törekszik, amelyben mindenki teljes és szabad fejlődése az irányadó elv. e mozgalom mindig újjáéledt. eddig mindig vereséget szenvedett, de csak még erősebben támad föl, tán évekkel vagy évtizedekkel később. és csaknem minden alkalommal, mikor a xx. század folyamán szárba szökkent, a „jobboldal” és a „baloldal” mindig szent szövetségre lépett, hogy elfojtsa.      
példának okáért oroszországban az éhínség és a termelés általános csődje közepette – ami az első világháború és az azt követő polgárháború idején állt be – kronstadt (tengerészeti erőd-város a mai szentpétervár közelében) proletárjai és tengerészei közvetlenül saját kézbe vették a társadalmi termelést. bármiféle szakosodott vagy elkülönült „vezetőség” nélkül visszahódították a társadalom területét, kisajátításokat végeztek, újra fölosztották a földet, és átfogó programot indítottak a rendelkezésre álló erőforrások használatának társadalmi összehangolására, úgy is, mint a mezőgazdasági termelés fejlesztésére (például addig parlagon hagyott városkörnyéki földeken), építkezésekre, stb. mindezt a közel 50 ezres város közös felelősséggel szervezte. ráadásul a kronstadti munkások fönntartottak egy afféle „működési alapot” is olyan önkéntes adományokból, amelyeket az emberek a közvetlen szükségleteik fedezése után dobtak be a közösbe. ezt használták a legkülönbözőbb erőforrások (szerszámok, magok, stb) beszerzésére, és ennek segítségével tudtak forradalmi szónokokat és agitátorokat oroszországba szétküldeni.       
minden fontos döntést maguk az emberek hoztak meg a munkahelyeken és a más köztereken tartott népi gyűléseken. a tevékenységek összehangolása a munkások és matrózok saját soraiból választott küldöttjeinek dolga volt, akik kizárólag egy-egy meghatározott feladatra kaptak megbízást, és akiket saját gyűlésük bármikor visszahívhatott.      
1921 márciusában, három és fél év után, a munkások és tengerészek forradalmát leverték kronstadtban. résztvevőit és szimpatizánsait vagy ott helyben lelőtték, vagy bebörtönözték, vagy elüldözték a „forradalmi” oroszországból. de a kronstadti kommün végső eltiprása nem a „fehér seregek” vagy országon kívüli imperialisták műve volt. az úgynevezett „vörös hadsereg” verte le őket katonai erővel, lev trockij vezérletével és lenintől, valamint az orosz „kommunista” párt felső vezetőségétől kapott egyértelmű parancsokkal ellátva.      
mindebből semminek sem kellene különösebben meglepőnek lennie. a kronstadtban kitört forradalom minőségileg különbözött a lenin és a „kommunista” párt más vezérei vezette mozgalomtól, és kimondottan szembenállt vele. ugyan nyers és csiszolatlan formában, de egy szabad és osztályok nélküli társadalomra törekvő mozgalom volt – ez az a valódi mozgalom, amiről beszéltem.      
immár évtizedek óta tart a „jobboldal” és a „baloldal”összeesküvése, hogy e mozgalmat eltüntesse előlünk vagy meghamisítsa és a fölismerhetetlenségig eltorzítsa. mind a „jobboldal”, mind pedig a „bal”szeretné, ha azt hinnénk, hogy a totalitárius államkapitalizmus (amit ők „kommunizmusnak” neveznek) az egyedüli lehetséges alternatíva a nagyvállalati magán-kapitalizmussal szemben, és hogy az olyan seggfejek, mint bármely terrorista „felszabadítási hadsereg”, forradalmárok. mindezen emberek érdekeltek benne, hogy minden maradjon a régiben.      
de én semmit nem adok át önként az ellenségeimnek. még szavakat sem. ezért annak ellenére, hogy rengetegféleképpen ferdítették el a valóságot és az ahhoz kötődő szavakat, én ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a mozgalmat, ezt a vágyat valódi történelmi nevén nevezzem. kitartok mellette, hogy úgy hívjam, ahogy legkiválóbb alakjai hívták több, mint 130 évig – ez a kommunista mozgalom. a valódi kommunista mozgalom.      
ismét hangsúlyoznom kell, hogy egyfelől a valódi kommunista mozgalom, másik oldalról a totalitárius államkapitalizmus bürokratái és bürokrata-jelöltjei – az úgynevezett „kommunisták” -- között teljes a szembenállás, föloldhatatlan az ellentét. nem is lehet másként. mindegy, hogy trockisták, maoisták, sztálinisták, guevaristák, vagy szimplán a neo-leninista zagyvalék részei. pontosan azért az ellenségeim, mert kommunista vagyok. pontosan ugyanannyira szembenállok velük, mint a kronstadti forradalmárok a lemészárlásukat elrendelő „kommunista” párti bürokratákkal.      
a minden oldalról érkező elnyomás ellenére a valódi kommunista mozgalom nem pusztult el kronstadttal. azóta is újra meg újra fölbukkant: az 1936-37-es spanyol forradalomban; az 1956-os magyarországi forradalomban – amelyet oroszországból jött tankokkal vertek le, mao ce-tung nagy tetszésére; és az 1968 május-júniusi franciaországi (és még sok más helyen is föllángoló) felkelésre – amelyet a francia „baloldal” mindent bevetve igyekezett „vezetése” alá vonni, és egy csokor reformista „követeléssé” korcsosítani.      
szintúgy fölszínre tört például az 1967-es detroiti utcabál esetében, és 1970-71 „szocialista” lengyelországában is, ahol a proletárok örömmel fosztogatták az állami üzleteket és gyújtották föl a „kommunista párt” helyi központjait – az internacionálét énekelve!      
s most magunkról: a kapitalista társadalommal járó társadalmi osztályok és ezek ellentéte helyett olyan szerveződést kell létrehoznunk, amelyben az egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének föltétele (és fordítva). a profitra termelésnek a kedvtelésre való termelés veszi át a helyét. az értéktörvény megszüntetése a döntő lépés mindenfajta elidegenedés megszüntetése felé, minden fétis elmúlásának, amelynek embereket áldoztak föl, mióta csak ember él a földön.      
a múlt nagy felkelései (kronstadt, magyarország 1956, párizs 1871, spanyolország 1936-37, seattle 1919, franciaország 1968, lengyelország 1970-71, stb.) és azon új élet, aminek kezdetét jelezték, csak a modern világforradalom lélegzetelállító lehetőségeinek kisebb jelei. amint visszavesszük a világot, rögtön neki is láthatunk, hogy játékos szokásainknak megfelelően építsük újjá. némely struktúrának egyszerűen véget vethetünk. sok minden mást – mint amilyen házak, a gépek, a közlekedés – teljesen áttervezhetünk és átépíthetünk.      
semmilyen „rendszer” nem garancia a sikeres társadalmi termelésre. a kommunista társadalomban a termelés hajtóereje csakis mindannyiunk tudatos vágya és energiája lehet. mindazonáltal a múltbéli kommunista élmények szerveződési formái éppúgy, mint a mostani termelőerők természete, magukban hordozzák a jövő megszervezésének sok lehetőségét.      
a forradalom korábbi szakaszaiban a régi világ megdöntésének folyamatában szervesen fejlődik az új társadalom szerveződési módja. [3] ahogyan a társadalmi termelőeszközöket fokról fokra visszavesszük, lassan már nem csak saját közvetlen szükségleteink kielégtésére, hanem a forradalmi folyamat kiterjesztésére is használhatjuk őket.       
amikor az uralkodó osztályokat teljes mértékben megfosztottuk uralmuktól, már teljesen szabadon foghatunk hozzá minden dolgunk újra- vagy átszervezésének. nyíltan találkozhatunk, hogy megvitassuk valódi szükségleteinket és vágyainkat.      
könnyen elkezdhetünk úgy termelni, javakat létrehozni, ha helyi köztereken és mindenféle termelés helyszínén rendszeres megbeszéléseket tartunk. itt kezdeményezhetjük és kidolgozhatjuk ötleteinket és terveinket, az érintettek teljes és közvetlen részvételével. (nyilvánvalóan nem érdekel mindenkit az összes kérdés: a lényeg, hogy mindenki részt vehessen a számára fontos döntések meghozatalában.)      
miután meghozták a kezdeti döntéseket, a gyűlések résztvevői küldötteket választhatnak, akik aztán regionális, végül globális tanácsok keretében találkozhatnak a világ más tájairól hasonló módon delegáltakkal. összegyűlésük célja annyi, hogy összehangolják az őket küldő gyűlések által már meghozott döntéseket, és nem rendelkeznek semmilyen elkülönült kormányzati hatalommal. a tisztségeket időről időre más tölti be, és senki sem kaparinthat meg magának egy-egy funkciót kizárólagosan. továbbá a küldötteket az őket megbízó gyűlések bármikor elmozdíthatják vagy helyettesíthetik.      
a világtermelés megtervezésére és összehangolására is nehéz lenne megmondani, milyen mértékig szükségesek ezek a küldötti találkozók. a már létező távközlési eszközök használatával például sok esetben leegyszerűsödne a helyi gyűlések közti közvetlen adóvevős kapcsolatfölvétel, s részt vehetnének egymás megbeszélésein is. az ilyen módszerek különösképpen akkor hasznosak, ha arra gondolunk, hogy némely esetekben a kezdeti tervezés sem nélkülözheti az illetékes gyűlések közti azonnali közvetlen párbeszédet.      
effajta távközlési hálózatok, valamint a korszerű adattároló és –földolgozó eszközök segítségével mindannyiunk számára nyitva állna a lehetőség, hogy kapcsolatot tartsunk egymással a glóbusz bármely vidékén, illetve hogy hozzáférhessünk az emberfaj fölhalmozott tudásanyagának egészéhez. az erőforrásokat globálisan igazgathatnánk, hogy a lehető legmagasabb szintű használati értékeket hozzunk létre, és vágyaink kielégítésének akadályait a lehető legjobban lecsökkentsük.      
nem minden feladatot kell szükségszerűen azoknak elvégezni, akik már egy meghatározott földrajzi területen összeverődtek. bárki egyből közzétehetné ötleteit vagy felhívását, hogy megtalálja azokat, akiket ugyanaz érdekel, és akik rendelkezhetnek a szükséges vagy kívánatos szaktudással és képességekkel.      
ha úgy döntenek, a földkerekség különféle részeiből összejöhetnének és akár egész tájakat átalakíthatnának azok, akiknek közös álmaik, elképzeléseik vagy újító ötleteik vannak. természetesen figyelembe veendők azon a vidéken élő emberek és más lények.      
végre kezdhetnénk áru helyett emberi lényekként egymáshoz viszonyulni. nem kényszerítene bennünket többé semmi versenyezni egymással. ehelyett a mások „gazdagodása” csak saját magunk további gazdagítását jelentené egymás megtapasztalásában. környezetünk minden résztvevőjének teljes és szabad fejlődése önnön nyilvánvaló érdekünkké lesz.      
mindannyian társtulajdonosai leszünk a világ kincseinek és a termelőeszközöknek, csakúgy, mint az egész természeti környezetnek. (ez persze nem azt jelenti, hogy „tulajdonként” kezeljük.)      
amíg a kapitalista társadalomban az egyének többnyire csak szűkre szabott keretek között, mások kárára valósíthatják meg érdekeiket, a kommunista társadalomban mindenki rendelkezésére áll az egész társadalom és annak minden gazdagsága. minden egyes egyén gazdagabb életre törekvése a gazdagabb társadalomra törekvést jelenti.      
a tervezés és döntéshozatal nem elkülönített vagy szakosodott tevékenység lenne többé, hanem a termelés és az élet szerves része, mint bármi más.      
az embereknek a termelőfolyamatok fölötti közvetlen ellenőrzése a környezetükre is vonatkozik. egy-egy létesítmény működtetése során fölmerülő mindennapos kérdésekben a minden érintett részvételével zajló gyűléseken határoznak.      
ám senki tevékenységeit nem kell egy adott „munkahelyre” vagy helységre leszűkíteni. bárki halászhat reggel, szánthat délután, zenélhet vacsora előtt és írhat verset utána; egyik nap fát vághat, másnap vasat önthet; építhet várat az egyik hónapban, majd körbehajózhatja a világot a másikban (talán hogy szétossza a saját készítésű csemegét). és mindezt anélkül, hogy valaha is halásszá, földművessé, zenésszé, költővé, favágóvá, acélmunkássá, építőmunkássá vagy tengerésszé kellene válnia.      
nem lesz többé olyan, hogy „munkanap”. nem lesz külön „szabadidő” sem. csak az élet – csak önmagunk és világunk tudatos (újra)alkotása.      
a kommunista társadalom nem csupán a múltbéli nagy látnokok, álmodók és őrült géniuszok (szkrjabin, william morris, fourier, a preraffaeliták, lautréamont, william blake, a korai szürrealisták, és még sorolhatnánk) eszméinek teljes elsajátítása, de megvetett álmaik és látomásaik megvalósítása (csakúgy, mint sajátjainké) is lesz, amelyre a valós termelőerők fejlődése és a mostani „rendszer” hanyatlása és összeomlása ad lehetőséget és konkrétumokat.      
ha mindannyiunknak egyénileg is rendelkezésére állnak a korszerű termelőeszközök, mindegyikünknek jól fölfogott önérdekében is áll, hogy vágyaink szerint építsük (át) a világot, és ennek pontos kivitelezésében teljes mértékben részt vegyünk. a kommunista társadalomban a sikeres termelés csakis mindenki valós és közvetlen elhatározásán múlik, hogy teljes életet akar élni, hogy föl kívánja ismerni legvadabb képzeteit – a valóságos világban (egyébként így végződnek el a „szükséges tennivalók” is).      
ami a trockistákat, maoistákat és „baloldali” újkeresztényeket illeti, foghatják „átmeneti követeléseiket”, „helyes vezetésüket” és „forradalmi” önfeláldozásukat… és földughatják a seggükbe. a kommunista mozgalom csakis kielégíthetetlen életszomjként fejlődhet – ugyanazzal az ihlettel, ami szkrjabint arra késztette, hogy váltig állítsa: tud repülni – vagy ahogyan egy XIX. századi egoista (karl marx) megfogalmazta: „forradalmi merészség, mely ellenségeinek e dacos jelszót veti oda: semmi vagyok, de minden leszek!”      
megszűnnek az életünk közvetítésére szolgáló bálványozott elvontságok – nem lesz többé értéktörvény, árucsere, állam és vallás, hogy helyettünk döntsön, nem lesz „általános érdek”, „nemzeti érdek” vagy előre megírt „emberi természet”. csak mi magunk. csak a mi vágyaik, képességeink, képzeletünk, szenvedélyeink és értelmünk, melyek évszázadokon át fejlődtek és most fölszabadulnak – és az egész világ a miénk.      
„az a társadalom, amely minden kalandot fölszámolt, saját fölszámolását teszi az egyetlen lehetséges kalanddá.”
– falfelirat párizsban, 1968 május      
a kommunista forradalom, mint minden forradalom, egymással megmásíthatatlanul szembenálló társadalmi osztályok harcának eredménye. mindegyik termelési mód kitermeli az ellene lázadó osztályokat, melyek végül megdöntik vagy sikeresen fölszámolják azt a termelési módot és a ráalapozott társadalmi kapcsolatrendszert.      
a kapitalizmus hozta létre a történelem legnagyobb és legfontosabb (lehetséges) forradalmi osztályát: a proletariátust. a munkásosztályba tartozunk mindahányan, akiket elszigetelnek a társadalmi termelés eszközei fölötti, és ennél fogva a saját élettevékenységünk fölötti ellenőrzéstől. [4] a társadalmi termelés eszközein értendő minden, amit az emberi lények és a társadalom (újra)termelésében használunk: nem csak üzemek, bányák, nyersanyagok, termőföld, stb., de minden fölszerelés és a tér meg a terület is, ami mindennapi életünk része… minden, kezdve a nyomdáktól, a televíziós fölszereléseken és oktatási intézményeken át egészen a levegőig, amit beszívunk, az ivóvízig, a hallott hangokig. mindebből semmi nem a mi hatáskörünk, mert a tőke mindent eluralt, és mindent tőkeként kezel. minden megtermelt dolgot – és egyre inkább minden eltűrt dolgot is – csak addig termelnek vagy tűrnek, ameddig a tőkének szolgál, azaz a (formájától függetlenül) öncélúan terjeszkedő csereértéknek.      
a tőke serényen alakítja a világot saját képére. csak nézz körül, bárhol is vagy éppen. ám a tőke nem valami természeti vagy természetfölötti erő, amely elkerülhetetlenül meghatározza tevékenységünket. nem más, mint saját tevékenységünk, tőlünk elválasztva – ami újratermeli ezt az életformát. a tőke nem önálló létező, hanem emberek közti, tárgyak által közvetített társadalmi viszony. egyszerűen szólva, a tőke olyasmi, amit mindannyian teszünk mindennap. minden áldott nap átmennek kezünkön a társadalmi termelés eszközei. tőkeként termeljük újra a társadalmat. csak megalázkodásra való készségünk és a tudatos osztályszerveződésünk hiánya tartja a világot jelenlegi undorító formájában.      
képzeld csak el, hogy egy nap senki sem menne munkába, bevásárolni meg iskolába. ha állandósul ez az állapot, nagyon rövid idő alatt leállna a rendszer. sajnos ez esetben az emberi társadalom is. viszont más oldalról képzeld el, hogy a proletárok egy nap átveszik a hatalmat minden munkahely fölött – gyárak, iskolák, boltok, tévéállomások, benzinkutak, telefonlétesítmények, olajfinomítók, satöbbi fölött – egyszerre az egész világon! semmilyen katonai erő nem lehetne elég nagy és hatalmas, hogy leállítson minket. tudom, eltúloztam a tényleges lehetőségeket… de csak egy kissé. amiben mi (a világproletariátus) hiányt szenvedünk, az csak a tudatos vágy és egység a siker érdekében. mindaddig, amíg nem ébredünk rá erre a vágyra és egységre, továbbra is minden nap magunkat rúgjuk seggbe. ameddig közülünk is a legtöbben bármikor hajlandóak a megalázkodásra, semelyik elszigetelt egyén vagy kis csoport nem képes érdemi ellenállásra.      
ám mindenekfölött, ha valaha is visszaszerezzük saját életünket, a kísérletezést a saját elménk és érzelmeink visszaszerzésével kezdjük. születésünk óta engedelmességre, szerénységre és megnyomorított létre neveltek bennünket. arra tanítottak, hogy legyünk „realisták”, és nyomjuk el vágyainkat, a megaláztatást pedig az élet természetes és szükségszerű részének fogadjuk el.      
ez a tekintélyelvű kondicionálás már a családban elkezdődik a kisgyerekek felé, és az iskolában, a templomban és egyéb kapitalista intézményekben csak kiteljesedik. ettől aztán nyomorunkban is szolgálatkészek leszünk, ilyenformán alkalmasak a kapitalista rabszolgaságra. [5]      
ugyanez a tekintélyuralmi jellem (ahogy wilhelm reich nevezte) vonzza a jelen és a jövő bürokratáit, amikor azok megkísérlik „vezetni a tömegeket”.       
ám ami a legrosszabb: igen sok munkás igazolni és védelmezni igyekszik tekintélyelvű jellemét, és akár megutál másokat, akik elkezdik levetni ilyen tulajdonságaikat. nincs nagyobb ellensége a forradalomnak, mint az önmegtagadás és a szabadságtól való félelem.      
a termelőerők és a termelés társadalmi viszonyai közti ellentmondás mindannyiunkban jelen van. mi magunk vagyunk a legnagyszerűbb termelőerő – és minden nap nyílt konfliktusba kerül mindannyiunk egyénisége a szolgaságban tartott osztály tagjaként játszott szerepünkkel – a ránk kényszerített életformával.      
az eddigi forradalmi mozgalmaktól eltérően a kommunista mozgalmat tettleg és tudatosan a világ népességének döntő többségének kell sikerre vinnie. semmiféle „élcsapat”-párt nem „vezethet” vagy „képviselhet” minket, nem kaparinthatja meg a hatalmat a „nevünkben”. [6]      
ehelyett el kell kezdenünk megszerveződni. kezdhetjük mindjárt azzal, hogy aktív párbeszédet kezdeményezünk a már most tudatos forradalmárok között, mindenütt a világon. ám a párbeszédnek ki kell terjednie a proletariátus többi részére is.      
elkezdhetünk szervezkedni a lakó- vagy a munkahelyünkön is (bár ez utóbbi a nagy cserélődés miatt manapság nehezebben megy), alakíthatunk úgymond „sejteket” a társadalmi élet minden területén. ez a tőke belülről való lebontásának kezdete (a proletárok, miközben kulcsfontosságúak a tőke számára, annak egyszersmind élő tagadásai is). az ilyen csoportok azután sokféle potenciálisan forradalmi helyzetbe beavatkozhatnak; kivált azokba, amelyek a legnyilvánvalóbban tükrözik a tőke válságát. a társadalmi termelés minden terepén beavatkozhatunk (a szó legtágabb értelmében) – a munkahelyeken, közép- és főiskolákon, bevásárlóközpontokban, nyilvános gyűléseken, szomszédsági körben, buszon, rockkoncerten, mosodákban, várótermekben („szociális” intézményektől egészen kórházig bárhol), munkanélküliekből álló sorban, és így tovább – egyszóval bárhol, ahol a tőke által gyarmatosított társadalmi élet zajlik.      
minden lehetséges eszközzel beavatkozhatunk: szórólappal, falfirkával, plakátokkal, zenével, újsággal – és persze a személyes társalgással meg váratlan, gondolkodásra késztető helyzetek teremtésével…      
amikor csak lehetőség van rá, a személyes találkozás a legjobb. olyan sok helyzet van nap mint nap, amikor az emberek tényleg átlátják az egészet, és csak egyvalaki kellene, hogy kimondja, amit mindenki tud már. akkor állnak elő ezek a helyzetek, amikor a csereérték-viszonyok teljes képtelensége a legegyértelműbben kerül a fölszínre – mondjuk mikor sorbanállásra kényszerülünk valami olyan miatt, amit egyébként a hátunk közepére sem kívántunk (például fizetni valamiért vagy kiváltani valami ostoba hivatali „űrlapot”).      
sajnálatos módon a szavak és gesztusok általában elég korlátozott hatással bírnak hosszú távon. bárki hazamehet egy idegennel folytatott remek beszélgetés után, de ha a találkozást nem követi valami, pár hét múlva már mintha meg sem történt volna. lehet viszont az írott szót is kreatív és fölforgató módon használni.      
(…)
a valóban hatékony forradalmi szerveződés fejlődése érdekében valószínűleg arra lesz szükség, hogy egy-egy meghatározott munkahelyre vagy lakó-környékre összpontosítsunk, hogy a sokszor látott emberekkel folyamatos párbeszéd alakulhasson ki.      
az üzemi szervezetek akár gyűjthetnek információt a saját munkahelyük berendezéseiről, és ötletelhetnek arról, miként kaparinthatók meg és használhatók föl egy forradalmi helyzetben.      
nagyon fontos, hogy még a korai szakaszban kapcsolatot létesítsenek ezek a csoportok, és megosszák egymással értesüléseiket és ötleteiket, valamint anyagi javaikat (irodalom, szerszámok, média-fölszerelés, stb.). ennek nem csak egy-egy területi egységen belül kell végbemennie. sokkal inkább kell összekapcsolni tevékenységeinket az egész glóbuszon. kiemelten fontos lesz ez, mikor lázadások törnek ki – stratégiánk világméretű kell legyen, és ha kitör a forradalom, már fölkészülten kell fogadnunk, hogy a világra kiterjedően tudjuk összehangolni tetteinket. máskülönben minden lázadást elfojtanak elszigeteltségében.      
ugyan az ilyen forradalmi szervezetek néha korlátolt napi túlélési küzdelmekbe kényszerülnek bocsátkozni, nem szabad ezeket „a szerveződés központi témáivá” megtennünk. a még nem forradalmi munkások körében teljesen egyértelműnek és nyitottnak kell lennünk nézeteinket és céljainkat illetően – hogy vágyainkat csak minden létező társadalmi viszony teljes és erőszakos megdöntése útján válthatjuk valóra.      
semmi olyat nem mondtam ebben a cikkben, amit az olvasók 99 százaléka nem tudott volna már ösztönösen. a kommunizmus ott van a csontjainkban. ez az emberi természet valódi, legmagasabb formája. minden tekintélyelvű kondicionálás és a médiából áradó torzítás, hazugság és mellébeszélés ellenére ezek az eszmék már ott vannak mindenki fejében, bármilyen mélyre is vannak eltemetve. most rajtunk és csakis rajtunk múlik, hogy kézbe vesszük-e saját életünket.      
a ledöntendő fal hatalmas, ám olyan sokszor megrepedt már, hogy nemsokára egy üvöltés is összedöntheti. [7] hát lépjen elő végre a valódi kommunista mozgalom a történelem ködéből, mindama egyéni szenvedéllyel egyetemben, amely ezernyi fölkelés tüzét táplálta egykor. hamarosan megtapasztaljuk, hogy olyan erő van mindennapjaink ketrecébe zárva, ami hegyeket mozgathat meg, és képes a távolságok leküzdésére.      
>>>> JEGYZETEK >>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
[1] a „termelőerők” fogalmán értek mindent, ami az önmagunk újratermelésére és emberi gazdagítására való képességeinket növeli. ez nem csak a „technológiában” végzett fejlesztésekre vonatkozik, hanem például a szervezeti módszerek és saját tudásunk, erőnk, alkotókészségünk és képzeletünk terén elértekre is, nem beszélve mindezek fölismeréséről. minden diák megláthatja ezt az ellentmondást, amikor szembesül azzal, hogy tevékenységének igen nagy része a „kreditpontokkal”, „jegyekkel” és „egységekkel” való zsonglőrködésből áll, meg a gazdasági osztályon való sorbanállásból és bámészkodásból – és hogy az egész „oktatásuk” tartalma ezeknek a hülyeségeknek van alárendelve. a főiskolákon és az egyetemeken elképesztően nagy nyilvántartó bürokrácia van, amelynek feladatai köszönőviszonyban sincsenek az oktatással mint olyannal, ám mindaddig szükségesek, amíg az ilyen „oktatási intézmények” elvi funkciója leginkább az, hogy az elaggó munkaerőpiac meghódítására, illetve az illetékességén kívüli világban rekedt tehetetlen megfigyelő életére készítsen föl embereket.      
[2] árun azt értem, ami legfőképpen csere céljából készült, s nem pusztán a használat kedvéért. előállítója nem magának a terméknek elkészülésében érdekelt, hanem abban, amit cserébe kaphat érte – általában pénzt, amelyet egyéb árukra cserélhet el. így aztán az árugazdaságban nem a termék különböző tulajdonságai, hanem (csere)értéke a termelés hajtóereje. (…) a termékek minőségi tulajdonságai (azaz használhatóságuk, beleértve a játékos használatot is – én ezt használati értéknek nevezem) legjobb esetben is második helyre szorulnak. aki igénybe vett már bármilyen segélyt vagy volt munkanélküli, az biztosan járogatott hivatalokba, ahol órákat tölthetett el saját kikérdeztetésével és közszemlére tételével, sorbanállással, űrlapok kitöltésével és számtalan egyéb megaláztatással, hogy aztán bugyuta papírfecniket kapjon (csekkeket), amelyeket más ostoba cetlikre (pénzre) válthat, végül különféle árukra cserélhet. ám amit végül megvásárolsz, ugyanolyan jó lenne akkor is, ha egyszerűen magadhoz vennéd. a bürokrácia egész papírbirodalma nem ér a világon semmit. nem csak a minden segélykérőnek a csekkjéért kijáró megalázó órák, de minden egyes óra, nap, év, másodperc, amit a „szociális” ellátórendszer alkalmazottai munkahelyükön tölteni kényszerülnek, teljességgel haszontalan és értelmetlen. teljesen elbaszott és egyáltalán nem termékeny munka, amelynek semmi köze a javak használati értékéhez (amely ténylegesen segíti az ember boldogulását).      
[3] elmúlt forradalmakban az ilyesfajta szervezeteket a proletárok hozták létre a lázadások összehangolására, némelykor a saját irányításuk alatt újraindították a termelést – ezeket nevezik munkástanácsoknak. a munkástanácsok persze sokszor csak az önigazgatásig jutnak, a gyakorlatban vagy rövid az idejük bármi másra jutni, vagy pedig beleragadnak ennek az ingatag posványába. az elszigetelt önigazgató egységek kénytelenek ugyanúgy piacra termelni, és a csereérték logikájának alárendelődni, ezáltal akár újfent versenybe kerülni egymással. nem valami nagy változás: épp csak az addigi vezetőség tűnt el (vagy alakult át). így ha visszamegyünk a munkahelyre, és tovább folytatjuk ugyanazt az elidegenedett termelést (mert hiszen továbbra is tervszerűen vagyunk összezárva, rutinból, érdeklődés és játék nélkül „tesszük a dolgunkat”), a végén még azt hihetnénk, tényleg csak az „otthon” és a „munkahely” közti szakasza valódi a világnak. a forradalom nem csak szelep, amellyel kiengedjük a gőzt, aztán nyomás vissza dolgozni – a forradalom többek közt az ettől való teljes és végleges megundorodásból születik.      
[4] a helyzet az, hogy mi (a proletariátus) teljesen nyilvánvalóan a világ népességének elsöprő többségét alkotjuk. osztályunkba nemcsak a „kékgalléros” ipari munkás tartozik bele, hanem a „fehérgalléros”, „szolgáltatóipari” munkások is (ha képzettek, ha nem), a tanárok, a munkanélküliek, a segélyen élők, a legtöbb diák, (földnélküli) földművelők, de még a „profik”, művészek, zenészek is (minden magukról fönntartani igyekezett illúzió ellenére), hogy a mindenféle aljamunkát végzőkről szót se ejtsünk.      
[5] emlékszem, kisgyermekkoromban úgy képzeltem, hogy a világot és az életemet azért „kaptam”, hogy játszhassak velük, és minden korlátozás és tiltás olyan irracionálisnak és szükségtelennek tűnt. emlékszem, mennyire megdöbbentem, mikor rájöttem, hogy minden tilos, amit szeretek, és minden spontán tett feszültséggel teli. négyéves lehettem, amikor kitaláltam, hogy építek egy hajót, és vitorlázni megyek egy ismerős lánnyal… és addig hajózunk, míg meg nem érkezünk egy ismeretlen szigetre, ahol élhetnénk a szabadban, alhatnánk a homokban, amíg föl nem épül bulivárosunk, és jöhetnek oda lakni a barátaink… de szülők és dajkák basáskodása nélkül, hiszen mi tudjuk, hogyan kell működnie a helynek. természetesen soha nem tehettem meg ebből semmit, úgyhogy folytonosan apró álomvilágokat teremtettem, amikor szar volt bárhol máshol lenni (mint egy ilyen felhő-világban). emlékszem, ahogy ezek porrá törtek, aztán végül nem álmodtam többé. ezek után az ilyen álmokat sokáig bugyutának és zavarbaejtőnek éreztem. csak nemrég értettem meg megint, hogy, ilyen fontosak voltak valójában, milyen komolyan veendők. csak nemrég kezdtem el újra álmodni… és remélhetőleg még összeszedettebb lesz.      
[6] itt a szociáldemokrata-bolsevik vezetőség-elképzelés kerül tűz alá, amely jól körülhatárolható szervezetben nevezi meg a forradalom szerinte kívánatos „vezető rétegét” (vagyis egyházát): a vezetők és a vezetettek elkülönülése itt nyilvánvaló. ha azonban pártdiktatúra helyett proletáruralmat akarunk, a laissez faire elve sem alkalmazható, különben oda a céltudatosság. megoldás? egy globálisan összefüggő csomópontokból álló forradalmi szervezet, amelyben nem a kinevezett komisszárok, hanem a gyakorlatban legelőremutatóbb személyek és irányzatok adják az irányt – természetesen nem a többire rákényszerítve, hanem az egymásrautaltság tudatában. itt nincs országos vagy globális központi iroda, nincsen kormány, parlament vagy központi bizottság, hanem a másokra közvetlenül ható emberek és nézetek. ezt nevezik úgy (még az anarchisták is), hogy „természetes tekintély”, illetve „feladat-orientált vezetés”…

[7] mindazonáltal illúzió lenne azt hinni, hogy elegendő lesz beszélni, kiabálni, énekelni, s a fal le is omlik. minden valószínűség szerint nemcsak a torkunkra, de teljes erőnkre szükség lesz az eltüntetéséhez. nem beszélve arról, hogy a törmelék ugyanúgy az utukba állhat, azaz a régi társadalom maradványai akadályozhatják az új kialakulását.     

fordítás, átdolgozás és kiadás: avant-garde@mailbox.hu
angol nyelvű forrás: http://afed.org.uk